Képviselőházi napló, 1896. XXXIV. kötet • 1901. február 27–márczius 30.

Ülésnapok - 1896-675

p70 *»75. országos ülés líKH. téket is tartalmaznak, tehát az illeték illetékét is a kincstár teszi zsebre. Egy példával illusztrálom ezt az állításomat. . Egy 100.000 forintot érő ingatlan eladatik 100.000 forintért. Az ingatlan után fizetendő illeték — kerek számot használva — 4300 forint. A. vevő, ha, azt az ingatlant újból el akarja, adni. már csak 104.300 forintért adhatja oda, inert neki annyiban van, ha tehát veszteni nem akar, akkor a vételár 104.300 forint lesz, és 104.300 forint után fog az illeték fizettetni. Ez még megtörténhetik az első eladás után, de hogy az ingatlan forgalom tárgyát képezze, arra, nézve már ez maga is akadály, (Úgy vau! Úgy van! a szélső haloldalon.) mert a. harmadik illetéket az ingatlan már nem bírja meg, mert hiszen 50—60°/o-nyi értékemelkedés kellene, ez pedig ez idő szerint képtelenség. Teljesen osztom azok nézetét, a leik ezzel szemben azt hangoztatják, hogy nem is állami érdek Magyarországon az ingatlanok mobilizálása. Nem. is arról az ingatlanról beszélek én, a melynek mobilizálását nem tartom kívánatosnak, hanem azon ingatlan mobilizálásáról,, a. melyet akarva nem akarva mégis meg kell tenni és el kell tűrni, mert az eladósodott ember kénytelen ingatlanát eladni; (Ugy vau! Úgy vari! a szélső haloldalon.) hiszen a kincstár a maga követeléseit az ingatlanok eladásával hajtja be, sőt vannak elvan ingatlanok, a melyeknél a, mobilizálás igenis szükséges, például a házépítéseknél, a hol az építési vállalkozóknak és a nagytőkéseknek (Halljuk! Halljuk!) módot és ingert kellene nyújtani arra, hogy építsenek, hogy azok a mizériák, a, melyek úgy Budapesten, mint a vidéken is észlelhetők a lakásdrágaság és túlzsúfolt lakások alakjában, megszüntettessenek. (Halljuli! Halljuk !) Hogyan lehet azt kívánni, t. ház, hogy egy építési vállalkozó vállalkozói czélból építsen, a mikor neki már az első befektetésnél mindjárt hozzá kell számítani azt az óriási árkülönbözetet, a melvet a. birtok változással előálló illetékemelkedés idéz elő? Nem akarok e kérdéssel hosszasabban foglalkozni, csak megérintem, hogy kérjem a t. miniszter urat, méltóztassék végre-valahára erre a,z állásjoontra helyezkedni, a mely nem lesz reá nézve szégyen még akkor sem, hogy ha Bécsből várja a példát. Erre vonatkozólag még csak a., következőket jegyzem meg. Ne nézze azt a t. miniszter úr, hogyAngliában csak egy 1

/2°/o az átruházási illeték ; hogy Németországban —• legalább tudomásom szerint — egy perczent, ha ugyan időközben meg nem változtatták. Ausztriában niárczius 6-án, szerdán. i fennállott a, legutóbbi időkig, 1899. októberig az intervallumok szerinti mérsékelt illeték. Méltóztatik rá emlékezni, hogy boldogult Thun a, 14. §. alapján, tehát erőszakosan változtatta meg ezt, az osztrák viszonyokra üdvös hatást gyakorolt intézkedést, és méltóztatik tudni azt is, hogy — ha jól tudom — Freiherr von Lehmayer, vagy hogy hívják azt az urat, a felsőházban egy rezolueziót terjesztett elő, és e rezoluezió el is fogadtatott, a melyben, arra utasították -a kormáixyt, hogy a 14. §. alapján erőszakosan megszüntetett kedvező állapotot az osztrák építőipar érdekében mielőbb állítsa helyre. Magyarországon is építőipara válság van; (Zaj jobbfelöl. Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) a t. kormány beruházási javaslatot terjesztett elő épen az építőipari válság megszüntetése, vagy legalább gyengítése czéljából. Itt a kezében a kulcs, t. miniszter úr, méltóztassék az építőipar válságának megszüntetése vagy csökkentése czéljából ehhez az egyszerű és mégis irányító erejű eszközhöz hozzányúlni, visszaállítani az 1881 : XXVI. törvényezikk idevonatkozó rendelkezéseit, ós meg méltóztatik látni, hogy nem az ingatlan mobilizálása fog ezáltal forszirozottan mutatkozni, hanem hogy az ilyen módon felélesztett vállalkozási kedv Budapestnek épúgy, mint a vidéki városoknak fejlesztésére előnyös, az építőiparra, pedig üdítő befolyást fog gyakorolni. A pénzügyminiszter úr expozéjával csak egy pár vonatkozásban kívánok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, hogy az általános vitában gyakorolt kritika és az ezután gyakorlandó kritika meg fogja győzni a. t. miniszter urat arról, hogy mindenki elismeri, meghajlik előtte mint finánczkapa.czitás előtt, de megengedi a t. miniszter úr azt, hogy rámutassak az expozéjában foglalt nyilatkozatoknak azon konklúziójára, a melyet én abból levontam és ez az, hogy nem tudja a balkéz, hogy mit csinál a jobb. (Tetszés a szélsőbalon.) Az egyik kézzel a t. miniszter úr felmutatja nekünk a glorifikált magyar államháztartást, azt a fénylő, azt a szemkápráztató eredményt, a mely azokat az ismeretes pénztári készleteket előidézi. Hozzáteszi: ezeket az eredményeket elértük a nélkül, hogy az adóterhet fokoztuk volna, hozzáteszi, hogy elértük ezeket a nélkül, hogy azokat a rezervákat, a melyek rendelkezésére állanak a kormáirynak, kimerítettük volna. A másik oldalon azonban azt mondja, — ecsetelvén az ország helyzetét — (olvassa): »Elzárkóztak előlünk azok a pénzforrások, a melyekből gazdasági életünkben hosszú évek során át hitel útján táplálkoztunk. Egy oly fónves államháztartás mellett, mint