Képviselőházi napló, 1896. XXXIII. kötet • 1901. február 4–február 26.
Ülésnapok - 1896-651
12 (iőí. országos ülés 1901. február -1-cn, hétfőn. rokra nézve ma is fönnáll ez az új, különösen Tokaj-Hegyaljára nézve valóban sérelmes pótvám. (Igás! Ügy van! a szélső haloldalon.) A második főpiaczunk Németország. Itt a vám 100 hektoliter után 20 márka, a mi szintén elég magas vámnak mondható, ha tekintetbe veszszük, hogy más államok mily alacsony vám mellett hozathatják be hozzánk boraikat. Nagy kiviteli piaczunk Ausztria is, de itt megérezzük, hogy az olasz bor olcsó vám mellett talál bebocsájtást. Nagy hátrány kivitelünkre nézve az is, hogy Ausztriában a műborgyártás meg van engedve. Kormányunk már 1891-ben megindította, az osztrákokkal e tárgyban a tárgyalást, de sajnos, még mind ez ideig eredménytelenül, a mennyiben Ausztriában a műborgyártás még ma sincs törvényileg eltiltva. T. képviselőház! Igaz ugyan, hogy úgy Nyugaton, mint Keleten sikerűit a vámháborút megszüntetni, a vám- és kereskedelmi szerződéseket a külállamokkal megkötni, s a kereskedelem érdekében annyira kívánatos, s politikailag is fontos stabilitást létrehozni. Ez kétségkívül nagy vívmány volt, de sajnos, borászatunk ügye nem nyert e szerződésekkel semmit, mert a mint már szerencsém volt kimutatni, épen ezáltal nyitottunk utat az olasz bor behozatalának, s e mellett még Romániából és Szerbiából is alacsony vám mellett jöhetnek be a borok hozzánk, míg ellenben a mi borkivitelünknek minden irányban nagy vódvámok állanak útjában, úgy, hogy ma már valóban nem tudjuk borainkat értékesíteni! Az olasz borral — tekintve annak rendkívüli olcsóságát — nem bírjuk ki a versenyt: a házasítás következtében pedig a mi borunk ára nagy mértékben csökkent. Az olasz szőlősgazdák szőlőjót még nem pusztította el a filloxera ; ők szerencsés időjárás mellett mindig nagyon bő termésre számíthatnak, mert náluk a lugasrendszer dívik, mivel nem a minőségre, hanem mennyiségre fektetik a fősúlyt, e mellett a művelés se kerül nekik sokba. Ok tehát valóban olcsón adhatják el termésüket. De hogyan állunk mi e tekintetben ? Vessünk csak egy pillantást a mi szőlők ul túránkra. Mennyi fáradságba s mily óriási pénzáldozatba kerül az elpusztxílt szőlőterületek rekonstrukcziója, s milyen nagy költséget igényel annak fentartása! Milyen nagy küzdelembe kerül, s mennyi pénzáldozatát kivan, hogy a már beállított szőlőterületet megvédjük a minden oldalról leskelődő ellenség ellen; peronospora. oidium, fakórothadás, zöldrothadás, szőlőmoly stb. egyenként és együttesen fenyegetik és veszélyeztetik fáradságos munkánk jól kiérdemelt eredményét. Továbbá itt vannak az elemi csapások, melyekkel szemben tehetetlenek vagyunk ! S midőn végre hosszas gond, küzdelem, fáradságos nagy költség után szüretelünk : nincs vevő! Igen sokan az 1896 : V. törvényczikk alapján megszavazott kölcsönhöz folyamodtak, hogy szőlőjüket rekonstruálhassák ; igen ám, de a törlesztési részletek szüret után válnak esedékessé, s ha a gazda termését nem tudja eladni: elárverezik szőlőjét! Mi lesz tehát a birtokossággal, ha az olcsó vám mellett beözönlő olasz borok miatt nem tudják a termést értékesíteni? Mi lesz a kisgazdákkal, ha ezek lótfentartása ily módon a legnagyobb veszélynek lesz kitéve? S végül, mi történik hazánk egy tekintélyes munkásosztályával, a melynek mindennapi kenyerét a szőlőmívelés nyújtja,: ha a birtokosság nem értékesítheti a, termést, nem adhat munkát a népnek ? Ez olyan fontos szocziális kérdés, melyet a magyar nemzet fentartása érdekében mindig, s minden alkalommal szem előtt kell tartanunk. Köztudomású dolog, hogy a hol a szőlészet a népnek állandó munkát ad, ott a kivándorlási esetek ritkán fordulnak elő, s a nép nem foglalkozik államfölforgató eszmékkel. A miniszteri jelentós szerint a fölújított szőlőterület 127.000 hold; mennyi még ezen felül a szónkénegezéssel fentartott régi szőlő, s mennyi a homokon művelt szőlő ! Minő nagy kincs fekszik ezen szőlőterületekben ! Maga az állam 1760 katasztrális holdat kitevő szőlőtelepet tart fönn, melyből 1148 hold vesszőszaporításra, s 612 hold szőlővessző-gyökereztetésre, s oltvány-ápolásra van berendezve. Szőlészetre az állam évente 2,389.233 koronát fordít. Azonfelül érdekelve van az agrárkölcsönöknól is, szavatol a veszteségekért, s adó czímén is sokat veszít. Nem tehető tehát föl, hogy az a kormány, mely a szőlészet rekonstrukcziójához oly nagy anyagi áldozatokkal járul, hogy a bor értékesítésének kérdését, ügyét minden vonalon előbbre vinni nem akarná, s a mint eltiltotta a szőlővesszők és oltványok importálását annak idején, épúgy fog módot találni arra, hogy e fontos ós égető kérdésben mihamarább orvoslást nyújtson az érdekelteknek. De nemcsak a kormánynak, hanem magának az egész nemzetnek kötelessége oda hatni, oda törekedni, hogy boraink kivitelét megkönnyítsük. A pincze-egyletek, s borértékesítő-szövetkezetek segíthetnének ugyan e bajon, de a nép szegénysége miatt létre nem jöhetnek. Kettős kötelességünk tehát, hogy borainknak piaczot teremtsünk. E czél elérésére egyik legfontosabb lépés: az olasz bor beözönlésének meg-