Képviselőházi napló, 1896. XXXII. kötet • 1901. január 15–február 1.

Ülésnapok - 1896-640

172 640. országos illés 1901. január 21-wi, hétfőn. állam és önkormányzat között erre vonatkozólag. A magam részéről azon leszek, hogy az igazság és az egyenlőség, vagyis az egyenlő elbánás elvei alapján ós a helyes adminisztráczió igényeit szem előtt tartva, az adott helyzetben a. reform ezeken az alapokon úgy történjék meg, — ós csakis így tartom a reformot helyesnek, — hogy a városoknak, de nemcsak a fővárosnak, hanem a vidéki városoknak is anyagi teherviselő képessége tekintetbe vétessék. (Helyeslés.) Addig e kérdésben pareziális intézkedéseket tenni nagyon nehéz. A hol azonban nekem módom és alkalmam lesz, addig is, a míg a fővárosi törvény reformáltatik, e részben egyik vagy másik kérdésben, habár nem közvetetlenűl, de közvetett úton, segítőleg közrehatni, igenis, arra vállalkozom. (Helyeslés.) A t. képviselő úr többek között azt mondja, hogy az állam a főváros egyes ügyeit már régebb idő óta oly mostohán kezeli, hogy ez valóságos becsapás és nem tudom én mi. Polónyi Géza: Igen, az! Széll Kálmán miniszterelnök: Engedelmet kérek, a t. képviselő úr az imént helyesléssel fogadta, a mit mondottam; de a midőn ón addig is, a míg a fővárosi törvény revideáltatok, a mitől a főváros anyagi viszonyainak, pénzügyi helyzetének rendezésére is sokat várok, igyekszem, ott, a hol lehet, valamit tenni: ne oly feltevésekből méltóztassék kiindulni, mint a milyenekből kiindult, mert akkor nem fogunk egyet érthetni. Ha a t. képviselő úr azt mondja, hogy az állam becsapta a fővárost, a mikor kitolta annak a 24.000 forintnak a fizetését, a melyet mint a Lánczhid-társulat jogutódja tartozott neki fizetni, ez az eszmék összezavarására, az elmék megtévesztésére vezet. Mert ez nem törtónt. Mi átvállaltuk 1870-ben, mint jogutódja a Lánczhid-társulatnak, a melytől a Lánczhidat megváltottuk, ennek az összegnek a fizetését. Azután 1884-ben, a fővárosi forgalom és a fővárosi lakosság érdekében az állam lemondott a gyalogosok vámjánál egy krajczárról, azt leszállította egy krajczárral és annak ellenében a fővárossal megegyezett abban, hogy az a fizetés kitolassók. Nos, verba valent usu, ós ez még inkább áll a forgalmakra. Ha a t. képviselő úr azokba a körökbe a melyeknek egy része jogosultan, más része kevésbbó jogosultan bizonyos elégedetlenséget, kényelmetlenséget érez, ezeket a jelszavakat bedobja, akkor, engdelmet kérek, olyan konzequeneziákra jutunk, a mi a petitumot és a teljesíthetést illeti, hogy nem tudunk találkozni. (Úgy van! ügy van! jobbfélöl.) Pedig én azt tartom, hogy minden ilyen kérdés elintézésénél, főleg ha az a kényes anyagi szférát érinti, az eredményt csak az biztosítja, ha kölcsönösen, loyálisan megválasztjuk a helyes kiindulási pontot. Azért ilyen jelszavakat ne méltóztassék hangoztatni. (Helyeslés és tetszés jobbról.) Polónyi Géza: De ez már csak tiszta becsapás! (Mozgás jobbról.) Széll Kálmán miniszterelnök: Nos, akkor nekünk a becsapásról vannak igen különböző fogalmaink. (Ügy van! jobbfelöl.) Azt mondja a t. képviselő úr, hogy csupa svindli az egész budget, mert az állam adminisztratív költsége sokkal nagyobb. Egyetlen ország sincs, melynek az állami költségvetése az ország összes szolgáltatásainak és teljesítésének sommázatát képezné. Sehol ezen a világon nincs ez így, sem Francziaországban, sem Németországban, sem Angolországban, sem Olaszországban. Sőt az egyes tárczákat tekintve is, kimondja azt, hog}^ a kultuszminiszter úr költségvetése egész sommázatát jelenti a, kulturális kiadásoknak, a melyek általában ebben az országban tétetnek? Hiszen társadalom, intézmények, felekezetek, egyházak még egy nagy tömegét, — és sokkal nagy obb_ tömegét — viselik ezeknek a kiadásoknak. így van ez az adminisztráczió terén is. De ha ezekkel a jelszavakkal, — én csak ezek ellen tiltakozom, — a melyek azután ezen a házon kivűl sokszor felizgatják az emkereket és megtévesztik az elméket olyan hangzatosan dobálózunk, akkor engedelmet kérek, t. képviselő úr, de nem helyes a methodusa, a melyet e kérdések tisztázásánál követ. (Helyeslés jobbról.) Azt mondja a t. képviselő úr, hogy talán emlékszem az 1870. évi törvényre. Jól sejtette: véletlenül ugyanakkor épen azt a törvényt hozattam el magamnak és azt olvastam. De nemcsak hogy emlékszem, én magam referáltam azt annak idejében, mint a pénzügyi bizottság tagja, és most is érzem azt a lelkesedést, a mely bennem volt akkor, midőn vitáztam azokkal szemben, a kik, az ország különböző részeiről itt ülő képviselőtársaink azt vitatták akkor, hogy ezt a terhet pedig a főváros érdekében ez a szegény ország magára nem vállalhatja. És mi vállaltuk, s annak a 30 milliós köllcsönnek évi járadékát ós a kamatait az oi\szág fizeti azokért a nagy munkákért, a melyeket az ország érdekében is, de a főváros érdekében is végrehajtottunk. (Úgy mm! Ügy van! Helyeslés a jobboldalon.) Hát, bocsánatot kérek, ne méltóztassék szembeállítani — ennek a magyar törvényhozás tradicziói mondanak ellent — a, magyar államot a magyar fővá-