Képviselőházi napló, 1896. XXXI. kötet • 1900. november 20–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-631

386 ©ál. országos iilé, 1900. deczember 15-én, szombaton. felbuzdult, s volt egy pillanat, a midőn az egész nemzet egyesülve érezte, hogy magyarok vagyunk, magyarok leszünk és azok maradunk. És ezt a szent érzést, a melyet nevelni kellene, nálunk a Henzti-szobrokkal nevelik és ápolják. (Úgy van! Úgy van! a szélső hal oldalon). Ezt a szent és hatalmas érzést, a melyet be kell vésni a népek millióinak szivébe, nálunk minden ember életéljen három éven át iparkodnak elnyomni, kiirtani és elpusztítani. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! E nemzet hetek óta kegyelettel adózik nagy, hatalmas költője százéves emlékének. Adóznak kegyelettel; folynak az ünnepségek ós gyűlnek az adományok ópúgy a szegények és elhagyottak krajczáraiból, mint a nagyok és gazdagok bankóiból, s nemsokára emelkedik majd a szobor, ós e százéves emlékünnepélynek nagy erkölcsi értéke az, hogy a nemzetben újra fellendíti a hazaszeretet, a hazához való ragaszkodás érzelmét. Az a költő, a kiről most hirdetik a szent igét az iskolák padjaiban; a kiről hall az a gyermek, a ki alig nőtt még ki anyja öléből; a kiért lelkesednek mindazok, a kik ma e nemzet fiai, az a költő ezt a nemzetet megtanította egy költeményre, melyben le van fektetve a nemzet evangéliuma, a mely bátorságot, erőt ad e nemzetnek. E költemény a »Szózat«. És a mi katonáink a helyett, hogy a »Szózat«-ból, a » Hazádnak rendületlenül* szavaiból merítenének erőt és bátorságot, ha küzdelembe mennek egykoron hazáért és nemzetért, ez érzelmeket a »Gott erhalte«. hangjaiból fogják megtanulni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Azt méltóztatik hinni, hogy a mit én talán kisebb erővel itt kifejtek, az nem ól a hadseregnek magyar ezredeiben szolgáló ifjak, emberek lelkében? Talán ott, abban a légkörben nem tudnak annak kifejezést adni, talán abban a légkörben a kisebb műveltség folytán nem tud szóvá lenni a panasz, talán a sziv panaszos érzelmeit is elnyomja a fegyelem; de hogy szerencsétlenek és érzik ezt, annak egy borzasztó kimutatása az, a mit az előadó úr itt kapcsolatosan ezzel a törvénynyel előadott: az öngyilkosságok statisztikája. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Szomorú ez a statisztika nagyon. Nem beszél az Ausztria-Magyarországnak hadseregéről, egy szerűen csak a magyarországi ezredekben előforduló öngyilkosságokról beszél és elmondja, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben a legutóbbi évben 147 öngyilkosság és 68 öngyilkossági kísérlet fordult elő. T. ház! Egy érdekes kimutatást találtam a naplóban, egy itt elhangzott beszédben. Tíz évvel ezelőtt Ausztria-Magyarország egész hadseregében 149 öngyilkosság fordult elő. Ezt a kimutatást, — mivel a forrást is meg kell neveznem, — Longe katonai ezredorvos adta ki egy statisztikai munkában, a mely körülbelül tíz évvel ezelőtt jelent meg. Németországban akkor 67 öngyilkosság fordult elő, Olaszországban 40, Francziaországban 92, Belgiumban 24, Angliában 23, és a teljhatalmú czárnak hadseregében 20. Ma már eljutottunk oda, hogy csupán a magyarországi ezredekben annyi az öngyilkosság, mint tíz évvel ezelőtt az egész hadseregben volt. És ez a szám 7V7-szer nagyobb, mint az orosz hadseregben előfordult öngyilkosságok száma. (Felkiátálsok a szélső baloldalon : Nagyon szomorú !) Itt önök között a képviselőknek legnagyobb része a vidék szülöttje, birtokos, gazdálkodó emberek, a kik a nép között élnek, ismerik a népnek gondolkodását, érzelemvilágát. Tapasztalta-e valaha valaki, a ki a magyar népnek jellemét és érzelmeit ismeri, hogy benne az öngyilkossági mánia ki van fejlődve ? Hiszen én úgy tudom, hogy a hol egyes vidékeken előfordult egy öngyilkosság, ott évek múlva is beszél róla a nép szája és száz meg száz leglehetetlenebb okot talál ki, az Isten büntetésének veszi, hogy megzavarodott az elméje, hogy az öngyilkosnak már harmincz vagy száz év előtt az apja és nagyapja is elkövette ezt meg ezt. Mindenféle monda keletkezik az egyes vidékeken, a hol évtizedekkel azelőtt egy ember öngyilkos lett. Mert annak az emléke, hogy valaki életét vegye el, oly rettenetes a nép előtt, hogy nem tudja felfogni és nem a belső okokat keresi, hanem a külső okokat, hogy némi támpontot találjon arra, hogy miképen volt lehetséges, hogy egy ember elveszi a maga életét. Más az a légkör, a melybe belejön az a magyar ember a katonaságnál ; az nem egyezik meg az ő érzelmeivel, az ő felfogásával. Mert a fegyelem és munka, a miről itt a honvédelmi miniszter űr beszél, nem lehet az ok. A ki a nép megélhetési viszonyait ismeri tíz-tizenöt-húsz év óta, hogy annak a megélhetése oly nehéz, midőn reggeltől-estólig keserves munkát kell végeznie, fáradságosabbat, mint a katonaságnál, az tudja, hogy nem a munka ós a fegyelem öli meg, hanem megöli az, hogy idegenben érzi magát. Idegenben, a hol nem juttatja eszébe egyetlenegy pillanat sem azt, hogy neki van családja; nem pótolja neki hozzátartozóit, és a hol nincs meg az a bajtársi érzés, a szeretet érzése, a mely őt vigasztalná. (Úgy van ! Úgy van! a szélső baloldalon.) A másik ok a félelem. A félelem, a mely sehol sem jogosultabb, mint a katonaságnál,