Képviselőházi napló, 1896. XXIX. kötet • 1900. április 30–junius 18.

Ülésnapok - 1896-574

574. országos ülés 1900. felvegyék. Igaz ugyan, hogy az i888-ban üzemben volt 114 ipari szeszfőzdéből tíz év után csak 54 tartatott üzemben, azonban ezen ipari szeszfőzdék nemcsak a nekik fentartott, hanem mint már említettem, ennél tetemesen nagyobb mennyiségű szeszt termeltek ki, holott az 1888ban fennállott 414 mezőgazdasági szeszgyár folyton szaporodott ugyan, de mindig kevesebb szeszt termelt ki, mint a mennyi számára fentartva lett. Ezen tényhez pedig, t. ház, úgy adójövédelmi, mint gazdasági szempontból fontos konzequeneziák fűződnek. Adójövedelmi tekintetben kétségtelen, hogy az esetben, ha a mezőgazdasági szeszfőzdék által ki nem termelt szeszkontingenst -az ipari szeszfőzdék át nem veszik, a hiányzó szesz Ausztriából került volna az országba, mely esetben, tekintettel arra, hogy csak 1894-ben lett Ausztriával a szesz tekintetében az átutalási eljárás megállapítva, a behozott szeszmennyiség után járó adót az állam elvesztette volna, tekintve pedig, hogy 1888/89-től 1894-ig a mezőgazdasági szeszgyárak 601.564 hektoliter szeszszel kevesebbet termeltek ki, mint a mennyi számukra fentartva volt, összesen 21,054.110 frttal és ebből levonva a mezőgazdasági szeszfőzdéknek nyújtott bonifikácziót, melyet átlagban hektoliterenként 3 forinttal veszek számításba, 19,250.072 forinttal lett volna kevesebb adójövedelme a kincstárnak, vagyis ily összeggel adóztunk volna Ausztriának. Gazdasági szempontból pedig talán szükségtelen bővebben fejtegetnem, mennyire fontos az, hogy azon burgonya, tengeri és répa mennyiségek, melyek a gazdasági szeszgyárak által tíz év alatt ki nem termelt 964.005 hektoliter szesz előállításához a malátán kivűl szükségesek, azipari szeszgyárak által itt az országban lettek feldolgozva, és hogy ezen szeszgyárak a kitermelt ezen szeszszel kapcsolatosan ökröket hizlaltak és trágyát állítottak elő. Mindez bővebb fejtegetésre nem szorul, ha pedig ez így van, ha igaz az, hogy az ipari szeszfőzdék kritikus időkben és saját káruk árán is, úgy az adózás szempontjából, mint a gazdasági érdekek szempontjából, megbízható támaszoknak bizonyultak, akkor fölöttük csak azért, mert ma a szeszipar viszonyai javulást mutatnak és mert a gazdasági szeszfőzdék is képesek feladatukat teljesíteni, oly könnyű szerrel napirendre térni nem lehet, és pedig még akkor sem, ha a szeszfőzdék ezen kategóriájának teljes kár pótlást lehetne nyújtani, még akkor sem volna helyes őket deposszedálni. Nem volna-e a legnagyobb hiba, hogy nálunk, hol a legnagyobb erőfeszítéssel iparkodunk ipart teremteni, egy életképesnek bizonyult ipart megsemmisítsünk. Azt hiszem, t. ház, hogy nincs e házban senki, a ki a mezőgazdasági szeszfőzdék fontosi&jns 10-én, csütörtökön. gy ságától át ne volna hatva, és nem kívánná azt, hogy a legnagyobb mérvű támogatásban részesíttessenek, de ez csak, — és ezt vagyok bátor különösen hangsúlyozni, — azon szeszgyárakra vonatkozik, melyek tényleg, és nem csupán névleg mezőgazdaságiak, vagyis, ha a talaj minősége és a föld kihasználásának viszonyai azoknak felállítását elutasíthatlanúl követelik. A felvidéken és általán ott, hol a föld silány, a hol a búza és rozs nem igen terem, ott a szeszgyár mezőgazdasági létérdeket képez. Azonban egy pillantás a javaslathoz csatolt kimutatásra, mutatja, hogy úgynevezett mezőgazdasági szeszgyárak tömegesen fordulnak elő oly vidékeken, hol az említett rendeltetéssel nem bírnak, a felvidéken pedig nem mutatnak nagyobb mérvű szaporulatot. Az ily szeszgyárak, bár a mezőgazdaságiság lobogója alatt keletkeznek, alakúinak, inkább ipari, semmint gazdasági jelleggel birnak. Viszont pedig, tekintettel arra, hogy az ily nagyobb és módosabb birtokosok által felállított szeszgyárakban csak az illető birtokosoknak terményei dolgoztatnak fel, a szeszgyár által termelt trágya csak az illető birtok talajának javítására szolgál, — nem lehet elzárkózni azon tény elől, hogy a többi kisgazdasági esisztencziákkal szemben, a kik saját erejükből ily gyárakat felállítani nem képesek, épen az ipari szeszfőzdék birnak nagy gazdasági fontossággal; mert ők a vidék kisebb gazdáitól vásárolják a nyersanyagokat, nekik szolgáltatják a trágyát. Ha már most ezen nagyobb birtokosok, minden mástól eltekintve, már csak csupán az állam részéről nyert bonifikácziók folytán is, előnyben vannak a kisgazdákkal szemben, vájjon helyes volna-e ezen kis exiszteneziákat még azzal is sújtani, hogy őket a vidéken létező ipari szeszgyárak megsemmisítésével megfoszszuk terményeiknek és marháiknak legtermészetesebb és legfontosabb vevőjétől, megfoszszuk attól, hogy földjeik trágyát nyerjen? Ez, t. ház nem volna helyes gazdasági politika, és az ilyen gazdasági politikát a jól felfogott agrárius érdekek sem kívánhatják. Teljesen téves pedig azon állítás, hogy az 1888 iki törvénynek intézkedései, de szelleme is oda irányúi, hogy az egész szeszkontingens a mezőgazdasági szeszfőzdéknek szolgáltattassék ki. Mert ezen törvény világosan kimondja, hogy a régi mezőgazdasági szeszgyáraknak fentartott 300.000, és az újonnan keletkezettek számára kihasított 32.000 hektoliteren felül, a később keletkező mezőgazdasági szeszgyárak számára, a mennyiben erre szükség mutatkozik, évenként 9.000 hektoliter hasíttassék ki az ipari szeszgyárak kontingenséből, vagyis kilencz év alatt 81.000 hektoliter, és az időközben megszűnő ipari szeszgyárak kontigense is nekik adassék át; azonban arról, hogy az ipari szeszgyárak kontingense pure et simple reájuk 9*