Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.
Ülésnapok - 1896-554
60 554. országos ülés 1900. márczius 20-án, kedden. ti ka tűrni, hogy a magyar iskolákban a német nyelv kötelező tantárgy legyen? (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Meddig kivan szemet hunyni az előtt, hogy számtalan iskolája van Magyarországnak, a hol a törvény által biztosított magyar állami nyelv egyáltalában nem, vagy nevetséges kis mértékben taníttatik ? Hiába mondják nekem, hogy a német nyelv tudása szükséges kelléke a boldogulásnak, hiába hivatkoznak az általános műveltségi szempontokra. Nekem változhatatlan meggyőződésem az, hogy előbb a nemzeti államot kell megcsinálni, és csak akkor, ha az már meglesz, fordítható figyelem a nyelvismeretekben rejlő műveltség kívánalmaira. A mostani nemzedék tökéletesen megfelelt történelmi hivatásának, ha általánosította az államnyelvet. Az idegen nyelvek terjesztése legyen a jövő nemzedék feladata. Mindkettőt együtt megcsinálni akarni, hiábavaló munka. A magyar nyelvet terjeszteni és ugyanakkor minden téren a német nyelvet tanítani, legalább is czélt tévesztett dolog. Hogy e nagy dologban a nézetek tisztázásához, a mennyire tehetem, én is hozzájáruljak, hivatkozom hazánk ezredéves múltjára. Már az Árpádházi királyok alatt, és azóta mindenkor az idegen országok lakossága szívesen látott telepese volt ennek az államnak. Később jött a nagy ellenséges invázió egyenesen azzal a czélzattal, hogy a magyar elemet hazájából kiszorítsa. Mindezen bevándorlók az államot alkotó magyar elemmel teljesen egyenlő jogokat élveztek; de azzal, hogy nyelvben is magyarokká tétessenek, soha senki, sem államhatalom, sem hatóság, sem társadalom nem törődött. Pedig, hogy ezen a téren minő fényes eredményeket lehet elérni, mutatja Tolna várgye székhelyének, Szegzárdnak példája. Szegzárd 16.000-nyi lakossága közül jó egyharmad, tehát 5—6000 bevándorlóit német, és Í30 esztendőnek öntudatos munkája elég volt arra, hogy azok ma már nemcsak szívben, de nyelvben és érzésben is teljesen magyarok legyenek, (Éljennés a szélső baloldalon.) olyannyira, hogy ma már csak az mutatja idegen voltukat, hogy neveik még így hangzanak, hogy: Fuchs, Gross, Tsselsteíter, Brandtner, Frei. Hasonlóképen két elrontott német sző maradt meg még náluk, tudniillik, hogy apját ma is úgy hívja a tolnamegyei paraszt, hogy Fáder, anyját pedig Muidernek nevezi. Különben pedig annyira magyarok, hogy ha valaki szemtőí-szembe őket németeknek mondaná, nem tudom, hogy hatalmas ökleikkel nem felelnének-e neki ? Azután itt van az a kétségkívül fontos eszme is, melyet Beksics Gusztáv t. képviselőtársam nem régiben egy röpiratban fejtegetett, és a mely bizonyára nagyot lendítene a magyarság dolgán. Nekem meggyőződésem, hogy ha Beksics Gusztáv t. képviselőtársam azokban az időkben élt volna, és a magyar nép természetes szaporaságára és az áílamalkotásra vonatkozó eszméit akkor hintette volna el, ma nem volnánk abban a kedvezőtlen helyzetben, hogy húsz millió magyar létezését oly túlhajtott ábrándképnek kell tekintenünk, a melynek szivárványos színpompája édes álmaink látványaként szerepelhet csak. Ha Beksics Gusztáv t. képviselőtársamnak ez eszméit a társadalmi és állami hatalom felkarolta volna, akkor mindenesetre egészen más kép állna előttünk, a melyet, azt gondolom, hogy minden ember, a ki magyarul és hazafiasán érez, mint általa minden időben szívesen üdvözölt képet méltán örvendetesnek tekintene. És a türelmességnek és szabad gondolkozásnak nevezett ezen nemzet- és államellenes bűn — mert annak nevezem, — végig vonul egész történelmünkön. Minden időkben feltalálható, de tetőpontját kétségkívül akkor érte el, a mikor 1868-ban a horvátoknak fehér lapot nyújtottunk át, hogy irják rá kiegyezési feltételeiket, és ily módon segítettük őket, hogy fejlődve, gyarapodva és gazdagodva, ma már számottevő, ádáz ellenségeinkké váljanak. Önként felmerül az az eszme, hogy ha nem viselkedtünk volna ily nagylelkűen, hanem mint a fejlődő növényt nyesegettük volna őket, és hatalmi terjedésüknek gátat vetni iparkodtunk volna, vájjon nem jobbpn szolgáltuk-e volna hazánk érdekeit? Mert természeti törvény, hogy minden, a minek szabad fejlődése van, az halad előre és erőben gyarapodik, nem igen véve számba, vájjon beleillik-e mások terveibe, vagy sem. Ott van azonban az a kétségkívül jóindulatból eredt, de nézetem szerint téves politika, a mely az alkotmányos élet bekövetkeztével egyetlen feladatául tekintette, hogy a nemzetiségi vidékeken minden szükséges kellékkel felruházott, pompás állami tanintézeteket létesítsen, hogy ily módon ellenségeink könnyű szerrel, minden nagyobb anyagi áldozat nélkül képesítést, műveltséget nyerjenek és egyúttal e tanintézetek anyagi hasznát élvezzék, míg a magyar elem ily módon háttérbe szorulván és gyermekei iskoláztatása czéljából nagy költségek tételére kényszeríttetvén, egyszersmind az iskolák anyagi hasznától is elesett. Hogy ez nem puszta állítás, hanem tényleges valóság, mutatja egyik tekintélyes fővárosi lapnak, a Budapesti Hírlapnak közleménye, a melynek hivatalos eredetéhez, nézetem szerint, kétség alig fér, és a mely a következő statisztikai adatokat tünteti fel (olvassa): »Még öt évvel ezelőtt is nagyrészt csak nemzetiségi vidékeken állították föl az állami népiskolákat, a minek következtében a legmagyarabb vidéken volt a legtöbb iskolába nem járó gyermek. Azóta egyre-másra állították föl