Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-557

557. országos ülés 1900. márczius 23-äti, pénteken. 165 takarítani, azt a tisztviselők fizetésének javítására lehetne fordítani. Ez volna az igen tisztelt pénzügyminiszter úr szerint is az egyedüli út a kérdés megoldására. A pénzügyminiszter úr a tőle megszokott nyíltsággal és erős logikával bizonyította, hogy a tisztviselők nem közönséges ódiumot vennének magukra, ha az ő fizetésök miatt a közönségre kellene panaszos adót kivetni, vagy a magyar állam nehezen megteremtett pénzügyi egyensúlyát kellene felforgatni. Nincs senki e házban, de ezen kivűl sem, a ki el nem ismerné azt, hogy a tisztviselők javadalmazásának rendezése oly szükségesség, mely elől sem pénzügyi, sem más szempontból kitérni nem szabad; ez országos fontosságú kérdés, a a tisztviselők fizetésjavításának elodázása akár pénzügyi, akár politikai okokból, a nemzeti czéltudatos politikának elejtésével egyenlő; ehhez a kérdéshez az egész ország tekintélye fűződik, mert elvégre is a tisztviselői kar politikai és társadalmi tekintélye legelsősorban létminimumának, megélhetési módjának körülményeitől függ. Valamely ország társadalmának legbiztosabb erkölcsmérője hivatalnokainak megbízhatósága; épen ezért az állam minden tisztviselőjének úgy kell dotálva lenni hogy javadalmazása társadalmi tisztességes létfentartásának kizárólagos forrását képezze, s így hozzáférhetlensége biztosítva legyen, mert igaz ugyan, hogy az önérzet is ad bizonyos függetlenséget, de valódi függetlenséget mégis csak az anyagi adja meg, csak a vagyonilag független tisztviselő képes törvényszabta kötelességét elfogulatlanul, s a mi fő, jókedvvel teljesíteni. (Igás! Úgy van! jobbfélöí) A polgári tisztviselőket, midőn fizetésök felemelését kérik, nem a telhetetlenség, nem a gondatlan élet utáni vágy, hanem a kényszerhelyzet kérlelhetlen szüksége vezeti, ez követeli megmentését azoknak, kik azért, hogy hatósági állásukból folyó társadalmi kötelezettségüknek megfelelhessenek, azért, hogy az anyagi tisztességet megmentsék; nagyrészük megterhelte az öröklött ősi földet, s ez a nemzedékek által gondviselt, nemzedékeket éltetett talaj a reá halmozott teher súlya alatt elmállott, idegen kezekbe ment, g a tisztviselők legnagyobb részének nem maradt egyebe, mint az ősöktől öröklött tiszta név és a becsület, s a gyermekeit nevelni köteles esaládfentartó terhes gondja. Felhozhatná valaki, hogy az 1893 : IV. törvényezikk már rendezte és javította a helyzetet ; de ez a segítség csak alamizsnaszámba mehet, s ezen törvény tárgyalásakor úgy a kormány, valamint az ellenzék is csak ideiglenesnek tartotta ezt a rendezést, s inkább csak az volt a czélja, hogy a fel-felharsogó keserű panaszokat egyideig elnémítsa. Joggal hirdette és hitte mindenki, hogy a polgári tisztviselők fizetését, mely Mária Terézia óta felemelve nem volt, a tisztek fizetésének felemelésével egyidejűleg és egyformán fogják rendezni. Keservesen csalódtak, mert a katonatisztek fizetését most újból tetemesen felemelték; a polgári tisztviselők fizetésének javítísát pedig az adminisztráczió egyszerűsítésétől tették függővé; de hogy ez hogyan, mikor és mily mértékbea fog teljesülni: erről teljesen tájékozatlanok vagyunk, s ki merem mondani, hogy ezen egyszerűsítés az évről-évre folyton szaporodó beadványokkal szemben lehetetlen is; ettől tehát a baj orvoslását beláthatlan ideig nem várhatjuk. A pénzügyi helyzet sem lehet akadály, mert ha a nagyhatalmi állásért évről-évre milliókat költünk, ha a hadsereg jogos kívánságát emberes anyagáldozatban évről-évre készségesen meghozzuk, talán mégis csak juthatna a kimutatott állami feleslegből annyi, melylyel az állami, s különösen a birósági alkalmazottaknak tisztességes megélhetést biztosítsunk, s a tiszti fizetésekés lukbérekkel egyenlő magasságra emeljük, mit nemcsak a méltányosság, de az igazság is megkövetel; de megköveteli különösen az egyenlőség elve, s igen sok jogos pan isznak és keserűségnek vennénk elejét, ha á hasonrangba tartozó, illetve megfelelő fizetési osztályba sorozható polgári és katonai tiszteket egyenlő elbánásban részesítenénk; hiszen a polgári tisztviselő — viszonyítva a katonasághoz, — mindig mostoha gyermeke volt az államnak, a kitől csak munkát és ismét munkát követeltünk, de megélhetésével járó bajait csak Ígéretekkel honoráljuk, (Igaz! Úgy van! a ssélsö baloldalon.) Félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell, hogy én a tisztek illetményeinek felemelését nemcsak, hogy nem irigylem, hanem a fejlődött igények és viszonyoknak megfelelően szükségesnek is tartom. Lehetetlen azonban, hogy rá ne mutassak azon sok keserűségre alkalmat szolgáltató abnormis ellentétre, mely a tiszti fizetések és a polgári egyének fizetése és lakpénze között fennállott, a mi még inkább fokzódott. Mindenekelőtt konstatálom, hogy a katonatisztek fizetését és lakpénzét 1868. év óta négy ízben emelték és pedig; 1. 1871-ben a hadnagyokét, a kapitányig; 2. 1872-ben a major-ét; 3. 1882-ben az alezredestől a generálisig; 4. 1900-ban valamennyiét; ezenfelül azl879. évi 34. törvény 30. §-a világosan elrendeli, hogy a katonai lakbérek 5 évről 5 évre a honvédelmi, pénzügyi és közös hadügyminiszterrel egyetértőleg állapítandók meg, a közvetlenül lefolyt 5 évi lakbérek átlaga alapján. Ily megállapodás történt eddig a katonákra vonat-