Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-556

556. országos ülés 1900. márczins 22-én, csütörtökön, f 43 míg a sajtó tekintetében fölötte hasznos és indokolt az esküdtszékek intézménye, mert a sajtó szabadságának, az egyéni vélemény szabad nyilvánulásának hatalmas biztosítéka és a nemzet politikai életének egyik sarkköve és létföltétele, addig a közönséges bűntettekre nézve ma még nem látom be imminens szükségét annak, hogy az Ítélkezés fontos jogát, a bűnösség megítélését miért kelljen áthelyeznünk a tanúit, szakavatott jogtudó birák helyett, e téren teljesen járatlanok kezébe?! Az az ethikai czél, melyet e törvénynyel esetleg kontempláltak és mely intencziójában nemes lehet, hogy ugyanis belevonják az Ítélkezésbe a közérzést s közelebb hozzák így az állam egyes ellentétes osztályait, — alig lesz elérhető, mert a köznép, ha látni fogja, hogy az esküdtek túlnyomó része, — hiszen földmíves vajmi kevés fog a bíróságba kerülni, kivált a felföldön, — oly elemekből áll, melyekkel politikai, vagy egyéb okokból összefond, még nem tudott, vagy összeforni nem képes, — lelke mélyén tövisszúrást fog érezni. De a felvidék közönségét sanyarú vagyoni viszonyai mintegy parancsolólag arra késztetik, hogy polgári foglalkozása, a mindennapi kenyér után fusson, nem csoda tehát, ha sokan vannak és lesznek, kik szabadulni iparkodnak a nemes hivatás terhétől. Nem találom továbbá szerenesés konczepcziónak, hogy a népszuverenitást jelképező esküdtszék elé azon habár súlyosabb — öt éven felüli fegyház, börtön vagy államfogház büntetéssel járó — de alapjában véve egyszerűbb tényálladékú bűntettek utaltattak, mert a gyilkosság, rablás, súlyos testi sértés és egyéb közönséges bűntettek oly természetűek, hogy ezeknek elbírálása vagyis a bűnösség kérdésének megoldása az összegyűjtött bizonyítékok alapján nagy nehézségekbe nem títközhetik ; holott a komplikáltabb bűnesetek, úgymint a sikkasztás, csalás, zsarolás, okirathamisítás stb. stb. ezután is a hivatásos bíróság hatáskörében maradtak. Pedig nézetem szerint ez utóbbi bűnesetek azok, melyek inkább tartozhatnának az esküdtbíróság kompetencziájához, mert ezeknél a bűnösség motívumainak kiderítését elősegítő — az esküdtek által jobbára ismert, — fontos helyi körülmények, jelesül a vádlottak vagyoni viszonyai, családi, társadalmi összeköttetései, azoknak egyéni hajlamai, lelki tulajdonságai, szóval legtöbb esetben a pszichológiai momentumok ^izok, melyek a ténykérdés helyes megítélésénél mintegy főszerepet játszanak. Végzetes hibának tartom, hogy jóllehet a királyi ügyészség — az új per rend értelmében nyert bővebb hatáskörénél fogva s a vád képviseletének elvállalása esetében, — maga irányítja, vezeti és ellenőrzi is a nyomozást, mégis a nyomozások tényleges foganatosítása túlnyomóan a rendőri hatóságokra van bizva. Már pedig nagy kérdés, hogy a rendőri hatóságoknak — és itt kizárólag a vidéket értem, — mai, primitív munkával túlterhelt szervezete mellett, lehet-e bízvást remélni azt, hogy a rendőri hatóságok annak a szép feladatnak, melyet a törvény reájuk ruházott, képesek lesznek-e csak tűrhető módon is megfelelni? Mindenki, a ki közigazgatási állapotainkat ismeri és a közigazgatási hatóságok működését elfogulatlanul birálja, kénytelen lesz beismerni, hogy a községeknek teljesen iskolázatlan rendészeti közegeit bűnügyi nyomozások foganatosítására alig lehet igénybe venni, a minden oldalról agyonzaklatott községi jegyzőktől pedig, kik a mindinkább szaporodó közigazgatási funkcziók terhe alatt szinte összeroskadnak, s a kiknek a feje fölött állandóan ott villog a jogvédelem legelemibb kellékeit nélkülöző, régen elavult, inhumánus fegyelmi törvény Damokles kardja, már a fizikai idő hiányánál fogva sem lehet jogosan és igazságosan követelni, hogy a reájuk bízott bűnügyi nyomozásokat azon präczizitássa), azon pontossággal teljesítsék, a mint azt a jogrend érdekei feltétlenül kívánatossá teszik. De nem lehet ezt jogosan követelni a törvényhatósági tisztviselőktől sem, hisz már a belügyi vita folyamában gróf Tisza István t. képviselő úr, de ha nem csalódom Purgly Sándor és Latinovits Pál t. képviselőtársaim is igen helyesen mutattak reá arra, — magam is saját praxisomból tudom, — hogy a közigazgatási tisztviselők igen sok bürokratikus teendőkkel vannak ellátva s jóllehet az 1869: IV. törvényezikkelső szakasza kimondja, hogy a bíráskodás a közigazgatástól elválasztandó; a közigazgatási hatóságok biráskodási hatalma még mindig úgyszólván naprólnapra növekedőben van. Növekedőben van, a nélkül, hogy az ehhez szükséges eszközök rendelkezésükre bocsáttatnának, a nélkül, hogy akár anyagi helyzetük javításáról, akár az eljárás egyszerűsítéséről, vagy megfelelő személyszaporításról történnék gondoskodás. Innen van, hogy a gombamódra szaporodó kihágásokkal nem tudnak megbirkózni, innen van, — s ezt már a fővárosi sajtó is élénken kommentálta, — hogy sok esetben az írnokok nyomoznak, vádolnak, Ítélnek s maguk hajtják végre az Ítéletet. Ezen igazán tarthatatlan állapoton csak úgy lehetne talán némileg segíteni, ha a kihágási rendőrbiráskodás teljesen kivétetnék a közigazgatás hatásköréből és vagy külön rendőrbiróságokra, vagy az e czélra külön segéderőkkel ellátandó járásbíróságokra ruháztatnék át.