Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.
Ülésnapok - 1896-549
hl9. országos flles 1900. márezius 13-án, kedden. ^Q\ országban 6'9 része; ott több ugyan, de mint előbb rámutatni bátor voltam, ott a nép a földre nem áhítozik annyira, mint nálunk, mert ott más kereseti forrásai kinálkoznak, azok terén is a maga szorgalmát tehetségét kifejteni képes és exisztencziáját biztosíthatja. De, t. képviselőház, akkor, a mikor nálunk kell, hogy minden alkotásunkban és minden teendőnkben elsősorban a nemzeti irány legyen uralkodó, akkor nekünk a kötött birtok rendszerét fentartani egyáltalán nem szabad. Rakovszky István: Erdei birtok javarészt! Komjáthy Béla: Nem, csak 60°/o. Eltekintve mindentől, méltóztassanak meg győződve lenni arról, hogy oly kis nemzet, mint a magyar nemzet, a világnak, a népeknek rokonszenvét, szeretetét csak akkor tudja megtartani, csak akkor érdemli ki, ha minden irányban liberális, ha jogállamot akar alkotni; a jogállam pedig ellentétben van azzal, hogy egyeseknek bármily irányban kiváltságok adassanak és egyes családok jövője így biztosíttassák. (Helyeslés a szélső baloldalon.) (Az elnöki széket Dániel Gábor alelnök foglalja el.) Mikor tegnap báró Feilitzsch Arthur beszédét hallottam, megvallom, kissé meglepett, mert épen a szabadelvű párt részéről ily nyilatkozatot nem vártam; igaz, hogy várhattam volna, mert fájdalommal kell megvallanom, hogy az a nagy demokraczia, a nagy egyenlőség és szabadság iránt való vágy és törekvés, a mely a 48-iki törvényekben megtestesült, a mely nekünk örök dicsőségünkre válik, az utóbbi időben feledékenységbe ment. Tényleg, ma demokráciáról beszélni ez országban nem lehet, tényleg ma más irányban haladunk. Az az állásfoglalás tehát, a melyet t. barátom tett meg, inkább a mai korszellemének kifejezése. El kell ismerni azonban, hogy kellő ügyességgel és szónoki vervvel hozta elő a dolgot; Ügyelt először, a mikor a hitbizomány nemzeti missziójáról beszélt, aztán pedig ez intézmény felett úgy oldalagosan igyekezett pálczát törni. De főként szónoki nagy hívatottságát az bizonyította be, hogy úgy csoportosította beszédének okait, érveit és tartalmát, hogy a beszéd végén oly dolgokra terjeszkedett ki, a melyek kell, hogy minden magyar ember lelkében visszhangra találjanak és így képes volt a beszéde elején hangoztatott fejtegetése iránt való aggodalmat feledtetni. De legyünk egyszer tisztában azzal, micsoda missziója lehet a nagybirtoknak, mily missziója lehet e nagyuraknak, kik a hitbizományi fenn akarják tartani e nemzet életében, Nagyon érdekes dolgot hozok fel erre nézve; az idő rövidKÉFVH, NAPLÓ. 1896—1901. XXVII. KÖTET. sége miatt csak kevéssé terjeszkedem ki arra, hogy politikai életünk két kimagasló alakjának nyilatkozatát olvassam fel, a mely nyilatkozatokat az 1834-iki országgyűlésen mondtak el. (Malijuk! Halljuk! a bal- és szélső baloldalon.) Ez egyúttal válasz lesz azokkal az okoskodásokkal szemben, a melyeket báró Feilitzsch Arthur t. képviselőtársamnak felhozni méltóztatott. Nagy Pál, Sopronmegye követe így szólt: »Ha valaki azt hiszi, hogy egy, vagy más családi név fényéhez van, nem mondom a haza boldogsága, hanem csak az arisztokraeziának virágzása csatolva: adja be az országgyűlésitek azon családok lajstromát, melyeket e szerint az egész ország arisztokracziájából kiemelni és különösen konzerválni kell, hadd tudjuk már egyszer meg, mely nevek azok, a melyekben a magyar név dicsőségének palládiuma rejtve van.« Nagy Pál e felhívását senkisem hallgatta meg. Ennek a felhívásnak senkisem tett eleget, mert ha azon nagy történelmi neveket felhozta volna, így rámutatott volna és viszont összehasonlította volna azon nevekkel, melyek a történelemben sokszor velünk szemben foglaltak állást, nagyon hasonlított volna a két lajstrom. De hát senkinek sem volt arra kedve, hogy ilyen lajstromot készítsen. Mert higyje meg t. barátom, báró Feilitzsch Arthur, hogyha valaki ezt a lajstromot bemutatta és összehasonlította volna azok lajstromával, a kik a mohácsi vész után azért, hogy nemzeti dinasztia ne legyen az országban, készpénzért magukat eladták és alapot teremtettek oly vagyon szerzésére, a melyből később hitbizomány lett: azt hiszem, más következésre jutottak volna. De a túloldal, a melynek tagja báró Feilitzsch Arthur t. barátom is, szeret eskiidui Deák nevére. Én Deáknak politikai iskolájához nem tartoztam soha, bár igaz liberalizmusa előtt meghajoltam mindenkor. Talán helyes lesz, ha a túloldal és annak szónoka, t. barátom, lesz szíves meghallgatni Deák Ferencznek ugyancsak az 1834. évi országgyűlésen a hitbizományokra mondott nagyon okos felszólalását (olvassa): »Hazánk hajdani virágzásának korában fidei kommisszumok nem vajának. 1687-ben I. Lipót hozta be azokat, a magyar olygarchiának ajándékul; a külföld feudalizmusából eredett intézetet adta főrendeinknek cserébe az aranybulla utolsó záradékáért. De a csere nemzetünkre nézve nem nagy hasznot hajtott, mert előbb a belső háborúk, azóta pedig ez intézeteknek lassú mérge rontotta meg hazánk lehető virágzását. Mióta a hajdankornak körülményeivel a fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett: nem látom okát, hogy miért kelljen a puszta névnek hazánk fejlődését, a nemzet belső ereje és élete emelkedését, a hitelt, n