Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-544

644. országos ülés 1900. márczius ?-ön, szerdán. 103 Hogy mi a nagyipar stagnácziójának oka, engedjék meg, hogy igen röviden felemlítsem. Az első ok az a bizonytalanság, a mely még mindig fennáll az Ausztriával való egyezkedés tárgyában. Uraim, nem elég az, hogy nem tudjuk, hogy elfogadják-e az osztrákok az egyességet, de mint Damokles-kard függ felettünk az, hogy hisz az osztrák parlament egyszerűen megtagadhatja azon miniszteri rendelet foganatosítását, mely a 14. §. alapján hozatott meg, és míg ez a kérdés nincs eldöntve, nem is követelhetjük, hogy a külföldi pénzember idejöjjön. Egy másik igén fontos és igen nagy veszélye az iparnak az a rendkívüli verseny, mely itt a létező ipart is veszélyezteti, fenyegeti, tudniillik az osztrák verseny. Ez ellen csak úgy lehet védekezni, a mint a t. miniszter úr is előadta, hogy az osztrák ipart magát ide áthelyezzük, hogy a mennyire lehetséges, az osztrák gyárosok által itt alapíttatunk gyárakat. További oka a mostani pangásnak, nem lehet tagadni, abban fekszik, hogy az utolsó évnek termései rosszak voltak ; ennek következtében a vevő közönségnek nincs pénze, a vevőközönség nagyon megnézi, hogy mire költ és legjobb akarattal is arra kell törekednie, hogy minél kevesebből jöjjön ki a rossz esztendőben. Negyedik oka ennek a pangásnak a rossz pénzügyi viszonyok, a melyekről mi alig tehetünk. Itt a külföldi politika játszsza a főszere pet. Míg az angol-bur háború nem ér véget, nem lehet arra gondolnunk, hogy jobb viszonyok álljanak be; és ez reánk annál nagyobb súlylyal nehezedik, mert igen jól tudjuk, hogy nálunk az iparos, a kereskedő, valamint a gazda hitelre szorult, most pedig ha meg is kapja a hitelt, az oly drága, hogy benne köszönet nincs. Egyre vagyok bátor még a t. miniszter urat figyelmeztetni, s ez az, hogy a vállalkozás és a vasúti ipar megszűnése következtében oda jutottunk, hogy kisiparosaink, valamint munkásaink és gyáraink rengeteg veszteséget szenvednek. Vegyük az építkezési vállalkozást. Ez teljesen szünetel, a házak értéke énnek következtében napról-napra visszafelé megy, a legjobb hypothékák, melyek a házakon vannak, veszítenek jóságukban és a munkás maga [sem kap munkát. Még egy körülményre kell itt figyelmeztetnem a t. miniszter urat, s ez az, hogy a házak ezen értékcsökkenése következtében épen a szegény iparosoknak azon követelése, a mely abból ered, hogy a vállalkozó nem fizetheti készpénzben őket, hanem váltóban, a melyet betábláz tátott a házra, veszendőbe ment, és az a szegény iparos, a kinek két-háromezer forint tőke képezi egész vagyonát, azáltal, hogy a vállalkozónak a spekuláczió nem sikerült, tönkre megy. Kérem a miniszter urat, hogy a mennyire lehet, ezen a vállalkozáson segítsen. Tudom, hogy nem könnyű a segítség, de ha az akarat megvan, a módot is meg fogja találni. Áttérek már most a második szocziálpolitikai kérdésre, a melyet tárgyalni akartam, tudniillik arra, hogy van-e joga a munkásnak arra törekedni, hogy helyzetét javítsa, mik ezen eszközök, s hogy joga van-e ezen eszközökhöz, vagy nem. Az, hogy akármelyik honpolgár helyzetét javítsa, a saját maga természetétől függ. Joga van, sőt kötelessége is arra törekedni, hogy magát fenntarthassa és hogy családjának exisztencziáját biztosítsa. És épen úgy, a mint akármelyik honpolgárnak ezt nem lehet megtiltani, nem lehet ezt megtiltani a munkásoknak. Sőt ezt az irányt elősegíteni és támogatni kell. Itt két kérdésről akarok beszélni, a sztrájk kérdéséről és a nyolcz órai munkaidőről. A sztrájkról többet és jobban elmondani, mint a mit gondolom most egy másfél esztendeje Tisza István mondott, nem lehet, hogy tudniillik jogi szempontból ez ellen kifogás nem tehető, ha a törvényeá formák meg vannak tartva. A munkás és munkaadó közötti viszony magánszerződésben van biztosítva, a melyben benn van a felmondási idő. Ezzel élhet úgy az egyik, mint a másik fél. A sztrájk, igen jól tudjuk, nem áll másból, mint hogy egyszerre sok munkás mondja fel a munkát, vagyis a tömeges munkafelmondásból. Ez ellen védekezni csak úgy lehet, hogy a munkás és munkaadó közötti viszonyt olyképen rendezzük, hogy itt a viszály elejét lehessen venni. Egészen más szempont alá esik az, ha a sztrájknál valaki izgat, ha azt mondja, hogy lépjünk ki, de ne engedjük senkinek, hogy a helyünkre lépjen, vagyis az idegen munkást kizárjuk, és csak magunk akarjuk azt folytatni, hogy jobban legyünk fizetve, de másnak a munkát meg nem engedjük. Ehhez a munkásnak joga nincs. Ott hagyhatja a műhelyt, de hogy megakadályozza a munkást abban, hogy helyére lépjen, erre törvény nem létezik és joga nincs. A másik igen fontos törekvése, a mi által a munkás a maga helyzetét javítani akarja, abból áll, hogy a munkaidőt megrövidítse. Elég arra hivatkoznom, hogy ép e kérdés az utóbbi időben a bajor parlamentben igen behatóan tárgyaltatott és ott úgy a liberális^ mint a klerikális és a szocziálista párt beismerte, hogy némely üzemnél joga van a munkásnak erre törekedni, és különösen a bányaüzemnél az állam támogatni tartozik e törekvést. A kérdés csak az, hogy mely közegek határoznák meg, vájjon az üzem olyan-e, hogy ott a munkaidő megrövidítését kötelezőnek kell kimondani. De elvben mindenki egyetért abban, hogy vannak oly üzemek, melyek az egészségre ártalmasak s a hol hosszabb ideig a munkás nem dolgozhatik. Hogy miként ren-