Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-518

r.$ 618. országos ülés 1900. jannár Sl.én, szerdáé. a miről tudomásunk nem volt. (Nagy zaj és felkiáltások a szélső baloldalon: Elhisszük/ Elnök csenget.) Ez olyan vád, a mely egyforma azzal az állítással, hogy ez a kiküldött bizottság nem tudja, mi a feladata, mi a kötelessége ? Méltóztassék egy kicsit bővebben foglalkozni vele, és bizonyára arra a meggyőződésre fog jutni Komjáthy Béla t. képviselő úr, hogy igenis tudjuk, mi a kötelességünk, és hogy azt mindenkor a leglelkiismeretesebben végezzük úgy, ! ogy én a magam részéről is csak a leghatározottabban visszautasíthatom Komjáthy Béla t. képviselő úr állítását. (Élénk helyeslés jobbfelöl. Felkiáltások a szélső baloldalon : Éljen Komjáthy!) Elnök: A pénzügyminiszter úr kiváu szólani! Lukács László pénzügyminiszter: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A miniszterelnök úrnak kimerítő beszéde után, a melyben úgy a deiegáczió kompetencziájára, valamint azon kérdésre nézve is nyilatkozott, hogy vájjon elő voltak-e terjesztve részletesen azok a czélok, a melyekre a kérdéses póthitel szükségeltetett, talán felesleges is lett volna, hogy én ebben a vitában felszólaljak, ha Komjáthy Béla t. képviselő úr nem intézett volna egy direkt kérdést hozzám, a melyre válaszszal tartozom. Ez a kérdés pedig az volt, hogy ki hatalmazta fel a pénzügyminisztert, hogy bizonyos összegeket a törvényhozás megszavazása előtt a hadügyi kormányzat czéljaira kifizessen. Erre a kérdésre válaszszal tartozom, mert érzem a felelősség súlyát, a mely reám nehezedik azon tény következtében, hogy nem ugyan szándékosan, de a körülmények alakulása folytán abba a helyzetbe jutottam, hogy az országgyűlés megszavazása nélkül kénytelen voltam bizonyos összegeket folyósítani. A tény az, (Halljuk ! Halljuk!) hogy a deiegáczió a kérdéses póthitelt szabályszerűen megszavazta. Erre vonatkozólag a kormány törvényjavaslatot terjesztett is elő; igaz, hogy a delegácziónális határozatok csak 1898. júniusban szentesítettek, sa miut méltóztatnak tudni, ugyanakkor a magyar országgyűlés elnapoltatott, csak ez őszön jött össze és az akkori viszonyok lehetetlenné tevén minden tárgyalást, a kormány nem remélhette, hogy ezen kérdés itt megszavazás által meg fog oldatai. Miután pedig a czél, a melyre a kérdéses póthitel szükségeltetett olyan volt, a mely halasztást nem tűrt, ennek következtében úgy a magyar, mint az ausztriai kormány, kétféle, egymással homlokegyenest ellentétben álló felelősség súlya alá került. Az egyik felelőség abból származott, hogy bizonyos öszszeget kellett delegácziónális megszavazás alapján, de törvényhozási engedély nélkül folyósítani olyanformán, mintha az túlkiadást, vagy előirányzat nélküli kiadást képezne. Ez kétségkívül bizonyos felelősséggel jár a parlamenttel szemben. A második felelősség pedig ellenkező irányú volt, a mely abból támadt volna, ha a magyar kormány megtagadja ennek az összegnek folyósítását a közös minisztériummal szemben. Ebből szintén egy igen súlyos felelősség támadt volna, és nagyon nehezen hiszem, hogy valaki azou körülmények között, a melyek közt a magyar kormány akkor volt, ezt a felelősséget magára merte volna vállalni, (Úgy van! Úgy van! jobb' felöl.) miután a helyzet az volt, hogy senkisem tudta biztosan megmondani, hogy az európai béke megőrizhető-e, vagy nem? Miután a hadügyi kormányzat kijelentette, hogy ezen összegek rendelkezésére boesátása nélkül nem vállalhatja el a következményekért a felelősséget, azt hiszem, hogy a magyar kormány nem vehette magára a felelősséget azért, hogy a körülbelül 4 millió egy pár százezer forint folyósításának megtagadása miatt előidézője legyen annak, hogy egy komoly eshetőség bekövetkezésekor a monarchia hordereje ne legyen képes feladatának megfelelni. (Helyeslés jobbfelöl.) Tudom, érzem, t. ház, hogy felelősséget vállait magára a kormány; viselem is ezt a felelősséget; a t. törvényhozás bölesesége fogja eldönteni, hogy vájjon helyesen jártam-e el, vagy nem? (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Major Ferencz jegyző: Thaly Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Az igen tisztelt miniszterelnök úr Komjáthy Béla t. barátomnak és képviselőtársamnak válaszolván, — különösen az első válaszát értem, — tagadhatatlanul bizonyos emfázissal beszélt, és pedig nemcsak a nála megszokott szónoki emfázissal, hanem bizonyos indúlatbeli felhevUléssel is. (Élénk ellenmondások jobbfélöl. Ügy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Csak hangosan beszéltem, mert lárma volt! Thaly Kálmán: Én ezt nem veszem rossz néven tőle, mert ez azt mutatja, hogy vér folyik ereiben, a mi mindig férfias dolog, hanem a miniszterelnök úr nekünk rossz néven szokta azt venni, ha egyikünknél-másikunknáí szintén az mutatkozik, hogy vér folyik ereiben és néha kis felindulással beszél. — T. miniszterelnök úr, nem mindig áll az a közmondás, hogy a ki haragszik, annak nincs igaza. Ha pedig valaki kissé felindulva beszél, abból még nem következik, hogy haragszik. Én egyébiránt meghallgatom az igen tisztelt miniszterelnök úr két rendbeli figyelmeztetését és intését. Az egyik az, hogy objektíve tárgyaljunk. Én egészen objektíve akarok az ő kijelentéseinek egyik-másikára válaszolni. A másik pedig az, hogy a t. miniszterelnök úr azt mondta, hogy 8 megköveteli, — mert ő is elismeri az ellenzéki padokról állítottaknak az illetők meggyőződéséhez mért igazságát, — hogy