Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-498

498. országos ülés 1899. deczember 4-én, hétfőn. 5 qnot fentartani, ha, és a mennyiben a fogyasztási adóknál is az addigi, Magyarországra nézve sérelmes status quo megmarad. Mihelyt azonban a fogyasztási adókat bolygatjuk, azonnal megváltoztatandó lesz az az arány is, melyben Magyarország a közös kiadásokhoz hozzájárul. Csakugyan fentartották akkor a status qnot az egész vonalon, tudniillik a fogyasztási adóknál épen úgy, mint a quótánál. így maradt ez egészen a mostani rendezésig, a melynél szintén a Szorosan vett financziális szempontokon kivtíl és azokon felül általános természetű közgazdasági és — nem tagadom, — politikai és alkotmányos szempontok is befolyásolták azt a kompromiszszumot, melyet ma ezen t. ház elé terjeszteni nekem igen nehéz feladatom. Mindamellett mondhatom, — és ez a t. ház, mely a múlt nyáron a megfelelő törvényeket megszavazta, nekem ebben igazat fog adni, — hogy a mostani kiegyezésben rendeztük végre az összes függő kérdéseket, rendeztünk egyebek közt olyanokat is, a melyek voltaképen nem tartoznának a kiegyezés keretébe,, mint például a bélyegekés illetékekről szóló egyezmény. Kendeztük azonkívül Magyarország részesedését az osztrák magyar bank nyereségében és rendeztük az átutalási eljárást oly irányban, mely megfelel az igazságnak és az észszerűségnek, és a mely végre biztosítja a magyar kincstárnak fogyasztási adóink egész jövedékét, valamint azt is, hogy kiviteli jutalmak ezímén nem fogunk ezután nagyobb összeggel megterheltetni, mint a mely összeg tényleges kivitelünknek megfelel. Mindezeket az ügyeket a quótaügygyel együttesen bírálni, véleményem szerint, indokolt. Nincsen ugyan közöttük semmiféle úgynevezett junktim, közjogilag legalább nincs ilyen és Magyarország részéről minden erre vonatkozó kísérlet a leghatározottabb visszautasítással is találkozott. De azért, úgy hiszem, mikor azt a javaslatot tárgyaljuk, mely a mai napirendre ki van tűzve és mely a kiegyezési javaslatok sorrendjében a legutolsó, helyén való, hogy pzámot adjunk magunknak organikus összefüggéséről az egész kiegyezési műnek és számot adjunk magunknak arról, hogy az a nagyobb teher, melynek elvállalásáról itt szó van, arányban van-e és milyen arányban azokhoz a nagyobb bevételekhez, a melyek az új rendezés folytán a magyar államkincstár számára biztosítva lettek ? Kimutatni akarom tehát tőlem telhető pontossággal az egész kiegyezésnek mérlegét, hogy lelkiismeretesen megítélhessük, elfogadható-e az a javaslat, melylyel most a quótabizottság tárgyalásai alapján a kormány a törvényhozás elé járul? Mielőtt azonban ennek a mérlegnek részleteit feltárnám, foglalkoznom kell azzal, a mi ennek a javaslatnak tengelye és a minek megvitatása bizonyára a most meginduló vitának főpontja lesz: a törvényjavaslatban foglalt quótaszámmal. A t. ház természetesnek fogja találni, ha én egyelőre, általánosságban legalább, nem szólok arról a kérdésről, vájjon eddig Magyarország eléggé volt-e megterhelve: igen vagy nem? Ha ez volna a kérdés, akkor ebben a házban csakhamar jutnánk megegyezésre. Ámde én úgy fogom fel feladatomat, hogy alapúi véve a korábbi három quótatárgyalásnak roppant kiterjedt anyagát, bonyodalmas vitatkozásait és végleges megegyezését és vizsgálva az utolsó tíz esztendőnek zárszátnadásilag konstatált pénzügyi eredményeit, a mostani javaslatnak quótaszámát megvilágítsam. T. ház! Ha végigmegyünk a korábbi quótatárgyalásokon, azt tapasztaljuk, hogy a bizottságok egyszer sem tudtak megegyezni nemcsak magára a quótaszámra nézve, hanem még ke vésbbé arra a kulcsra nézve, a melynek alapján a hozzájárulási szám megállapítható volna. Éz alapjában véve nagyon érthető, mert teljesen megbízható és megnyugtató quóta-kulcs nem létezik. Nincs az a nagyszabású felfogás, és nincs az a szubtilis számítás, a mely képes legyen két nagy birodalomnak vagyonát és vagyonának forrását, erejét és erejének elemeit, szolgáltatási képességét és szolgáltatási képességének határát nemcsak pontosan kimutatni, külön-külön, hanem egymással oly arányba is hozni, hogy számokkal demonstrálható legyen, melyik félre mennyi esik a közösségnek előnyeiből, és ennek következtében melyik fél mennyit tartozik viselni a közösségnek terheiből. Az irodalomban, igaz, különböző kulcsokat ajánlottak. De egynek kivételével, a mely az indirekt adókra fekteti a számítást, valamennyi olyan, hogy az a fél, mely megkárosítva érzi magát, vagy a másik fél, a mely megkárosítani akar, némi iparkodással az alaposságnak nem csekély látszatával mindent bizonyíthat vele, a mit csak bizonyítani akar, a summuin justól egészen a summa injuriáig. (Igaz! Ügy van! jobbfelől.) Mindamellett harmincz évi vitatkozás közben bizonyos tradicziók fejlődtek ki nálunk épúgy, mint Ausztriában. Ausztriában előbb a népesedési arányt akarták a quóta-számítás alapjául venni, a mi magyar szempontból nem is diskutálható megoldás. Később az adózásnak nettó összegét kívánták a számítás alapjául elfogadtatni; részünkről ezt is elvetettük. Ellenben a magyar bizottságok megszerkesztettek oly methodust, mely különösen az 1887-iki magyar quóta-bizottság munkálataiban határozottan kidomborodik és a mely magyar felfogás szerint — jobbnak és megbízhatóbbnak hiányában — aránylag legjobb és legmegbízhatóbbnak látszik.