Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.

Ülésnapok - 1896-482

482. országos illés 1899. október 10-én, kedäetu >J5 temetést és egyszerű szekéren vitette ki a temetőbe; ott feküdt két napig, és holmi labanczok és a budai sfntérlegények temették el az akkor már kifosztott holttesteket úgy, hogy ma sem tudjuk, hogy köztük van-e Hentzi, vagy nincs? Disztingváljunk. Más az megadni a katonai tisztességet az olyan derék katonának mint Götz volt, de az ilyennek, minő Hentzi volt, azt megadni nem lehetett. Ezért kellett neki haláláig védelmezni a várat, mert különben csiklandozta a nyakát a kötél, és mert letette a hűségi esküt a magyar alkotmányra, jól tudta, hogy őkegyelmét nem kaphat, hogyha a várat feladja. Ezért nem adta meg neki Grörgey a tisztességet, pedig ő tudta, hogy katonailag mi dukál és mi nem. Ha a t. miniszterelnök úr azt mondja, hogy a nemzeti önérzetet nem sértették meg az ünnepély által és ennek az ünnepélynek sértési szándéka nem volt és ott senki semmi irányban sérteni nem akart, kérdem, hogy honnan tudja ő ezt olyan apodikticze? Vagy belát a szivekbe és vesékbe, hogy senki sérteni nem akart? Én j meg igenis felteszem, hogy sérteni akartak és 1 azt hiszem, hogy nagyon sokan gondolkoznak f így, mert a tények ezt mutatják. Maga az a I tény, hogy egy olyan esküszegőt ünnepelnek I a kinek akkori legyőzője nem adta meg a katona díszt, ez maga a magyar nemzet szemébe vágott sértés. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De tovább megyek. Már említettem, hogy Hentzi közönséges romboló, egy ártatlan, nyitott városnak bombáztatója, összelő vetője volt. Sőt én még abban is keresem a tendencziát, a mi fokozza a sérelmet, hogy ő különösen három épületet rendelt bombáztatni: először is a redutot, a melyben a rebellisek országgyűlése gyűlésezett, a melyben a 200.000 honvédet megszavazta a magyar országgyűlés. Ezt ő rommá lövette és én mint romot láttam az országgyűlés egykori termét. Másodszor a nemzeti muzeumot akarta összelövetni, ide irányították az ágyukat és a múzeum innenső részén eső oszlopon most is ott van az a csorbaság, a melyet a Hentzi golyója ütött. Csak az volt a szerencse, hogy az akkori ágyúk hordóképességén megtörött ezen gonosz czélzat. A múzeumban megijedtek az első golyó odaütődésekor és a nemzet minden kincsét, a melyet ezen gonosz meg akart semmisítem, a múzeum tisztviselői ijedten czipelték ki a legmesszebb fekvő, akkor biztonságot igért középületbe, a mostaniLudovika Akadémiába. Éjszaka, golyók hullása közepette, ijedten hurczolták ki a múzeum levéltárának kincseit, mert ez isrommálövetésre volt kitűzve, de szerencsére a golyó ide nem ért el. A Ludovikát is megpróbálták lövetni, mert a magyar katonai ifjúságot, — mert ez az épület, mint katonai akadémia, már meg volt nyitva a magyar kormány alatt, — akarták hontalanná tenni a lövésekkel. Azonban messze lévén, az akkori golyók nem érhettek odáig. Az utolsó szorultságában meg aláaknáztatta a Lánczhidat, ezt az építészeti remeket, a melyhez hasonló akkor Európában nem volt. Mi haszna lett volna neki, ha azt összerombolja ? Még is megkísértette. Egyedül csak a gondviselésnek köszönhetjük, hogy az az Alnoch ezredes, a ki a lőport meggyújtotta, czélt nem ért, bár neki a két lábát elszakította a lőpor, de a Lánczhid csak bekormozódott. Hisz ezek, uraim, istentelen zsiványok voltuk, (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) a kik az országházat, a hol a nemzetgyűlés tanácskozott és a nemzeti muzeumot kincsestől, könyvtárostól, meg a Ludovika Akadémiát és a Lánczhidat meg akarták semmisíteni. Ezek emléke előtt hajtják meg a magyar honvédzászlót. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Míg egy csepp vér van egy hu magyar szívben, fel kell lázadni az ilyen irtóztató lealáztatás és megaláztatás ellen. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A t. honvédelmi miniszter úr, vagy a főhadparancsnok, nem tudom melyik, a honvédséget szintén kirendelte oda tisztelegni. Meghajtották tehát a magyar zászlót és tisztelegtek a magyar honvédek, természetesen tisztelegni voltak kénytelenek azon romboló barbárok emléke előtt, a kik az ő fővárosukat összelövették. Tisztelegtek annak emléke előtt, a ki a magyar alkotmányra tett esküjét megszegte, tisztelegtek azok, a kik szintén esküt tesznek a magyar alkotmányra. A legmélyebben sérti ez a magyar nemzeti önérzetet. És tudom, hogy mikor ez a dolog történt, gúnyosan mosolygott Krieghammer hadügyminiszter odafenn, hogy nesze neked Fejérváry a tapintatlan nyilatkozatodért, nesze neked honvédség főparancsnoka, a kit annyira magyarnak tartottak, ime te is kénytelen voltál odamenni és hódolni a hitszegő Hentzi s a vele egy húron pendülő Alnoch emléke előtt! Nem fognék csodálkozni e nagyszerű revánche-a után Krieghammernek, ha most a közös hadügyminiszter indítványt tétetne, hogy miután a Gellért-hegyen számos törvényhatóság és sok mások akarata szerint pantheon fog épülni, hát helyezzék el oda a Hentzinek és a féllábú Alnochnak csontjait is a magyar nemzeti pantheonba, (Derültség a szélső baloldalon.) Én hiszem, hogy megszavaznák ezt önök, mert lm — a mit nem hittem, hogy meg kell még élnem — augusztus 19-én történt az, ami megtörtént, és önök ebbe is belenyugodtak, azt hiszem, meg fognák szavazni azt is, hogy a lánczhidfelrobbantó Alnoch csonka, törött csontjai oda jöjjenek a magyar pantheonba. A Hentzié talán nem, mert nem tudják, hogy melyik az ő csontja; hanem Alnoché igen, azt fölismerték. A dicső szabadsághős Rákóczy Ferencz hadd nyugodjék ott a tenger partján Konstantinápoly10*