Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.

Ülésnapok - 1896-481

3 481. országos ülés 1899. október 9-én, hétfőn. szerint igazoltak és az igazolásokat felülvizsgálta a központi honvéd országos bizottság. Báró Bánffy Dezső ezt is megszüntette, elvonta ezt a jogot és ráruházta azt klikkjére, a melyet teremtett a miniszterelnökségnél, és a mely most kényekedve szerint osztja a nyugdíjat annak, a kinek akarja. Felkérem tehát a miniszterelnök urat, mint a törvény, igazság és jog miniszterének figyelmét, hogy a honvédeken elkövetett ezen törvénytelenséget és jogtalanságot majdan reparálni igyekezzék. November hónap 15-én lesz országos honvéd gyűlés, abból kifolyólag meg fogja kapni a t. miniszterelnök úr indokoltan azt a kérvényl, a melyben elő lesznek hozva mindazok a sérelmek, a melyeket báró Bánffy Dezső volt miniszterelnök úr az 1848-iki honvédségen elkövetett. Mi elvárjuk, a törvény és igazság miniszterétől, hogy nekünk törvényt és igazságot fog szolgáltatni. Ennyit kívántam megjegyezni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Kossuth Ferencz: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Én is felszólalok, hogy a két kérvényező kérvényét támogassam. Lehetetlen, hogy az embert szomorúsággal ne töltse el az a tény, hogy vannak Magyarországon egyének, a kik, midőn a haza veszélyben volt, életüket ajánlották fel neki és vérüket ontották érte, de a kik talán nem akartak segélyéit folyamodni azért, mert eddig saját munkájokból meg tudtak élni, és most, a midőn elagottak, az éhenhalással küzdenek, az ország pedig> mennek legnehezebb napjaiban felajánlották életüket, nem teljesíti kötelességét irántuk. Ezen emberek száma évről-évre kevesbedik, rohamosan apad, a mi igen természetes, mert már ötven éve annak, hogy ők a hazáért küzdöttek. Valóban nem nagy áldozat lenne az ország részéről, ha teljesítené ezen becsületes és szegény emberek iránt kötelességét. A legnagyobb igazságtalanságnak találom azt, hogy határidő szabatott arra, hogy ők honvédlétüket igazolják. A ki az ország viszonyaival ösmeretes, igen jól tudhatja, hogy vannak olyan helyek Magyarországon, hol tudomására sem jutott annak a szegény honvédnek az, hogy az igazolási idő már lejárt, úgy, hogy ezen elaggott szegény emberek most meg vannak fosztva attól, a mit más társaik élveznek, csupán azért, mert lehetetlen volt nekik azon tény tudomására jönni, hogy határidőhöz volt kötve igazolhatásuk. Ez, t. ház, sérti a legnemesebb érzelmeket, legalább az én érzelmemet mélyen sérti, és én nagyon kérem a t. miniszterelnök urat, fontolja meg, megérdemelték-e ezen emberek azt, hogy az ország velük ekképen bánjék? (Helyeslés a szélső haloldalon.} Széll Kálmán miniszterelnök: T. ház! Hogy igazolni kell azt az alapot, a melyen a nyugdíj kiadatik, az a dolog természetéből folyik. Hogy arra az igazolási eljárásra, az igazolási okmányoknak és tényeknek beszolgáltatására bizonyos határidő tűzetik ki, az is, gondolom, magából a dolog természetéből folyik és némileg indokoltnak látszik. Én azt hiszem, hogy bizonyos határidőt a dologban elkerülni nem lehet. De kétségtelen az, a mit t. barátom felhozott, hogy lehetnek olyanok, kik nem birtak tudomást szerezni ezen határidőről, mert ez reájuk nézve bizonyos nehézségekkel járt. Az tehát talán megfontolás tárgyává tétethetik, vájjon ezen igazolási határidő ne hoszszabbíttassék-e meg. Én mindenesetre megfontolás tárgyává teszem e kérdést. Gondolom, a t. ház természetesnek találja, ha rögtön érdemleges nyilatkozatot nem tehetek; de foglalkozni fogok a kérdéssel és meg fogom fontolni, mi tehető ez ügyben. (Általános helyeslés.) Polónyi Géza: T. ház! Én körülbelül ígéretnek veszem azt, a mit a t. miniszterelnök úr mondott; de hogy csakugyan jogosult az, hogy határidő kérdés tekintetében megfontolás történjék, az kétségtelen, s csak arra kérem a t. miniszterelnök urat, méltóztassék figyelembe venni, hogy vannak olyan volt honvédek, a kik azon időben, a mikor a határidő meghosszabbíttatott, nem voltak rászorulva a segélyezésre s természetesen tartózkodtak is az igazolási eljárástól, mert nem gondolhatták, hogy nekik még szükségük lesz arra az igazolásra. Több konkrét példát hozhatnék fel erre nézve. Az egyik például fenn tudta tartani magát eddig azzal, hogy harmonikával járt körül, most azonban az iparhatóság elvette tőle ezt a jogot, és így már nem tudja magát fentartani, de nem igazolta annak idejében, hogy honvéd volt, most tehát az igazolás jogától is elesett. Szóval kétségtelen, hogy segélyezésre való igény merült fel azóta is, a mióta a határidő lejárt. Pedig az nem lehet, hogy a ki azóta vált segélyre szorulttá, csak azért, mert lejárt az igazolási határidő, segélyben ne részesüljön. Ennélfogva, t. ház, helytelennek tartom, hogy fix határidő legyen szabva az igazolásra. Ott, a hol egy évre szólott a segélyezés s azon időre az igazolás határidőhöz köttetett, ez helyes is volt; nyugdíjazás tekintetében azonban, ha mindjárt pénzügyi szempontból igazolható is a határidő kitűzése, de hogy azért, mert valaki ezelőtt öt esztendővel nem jelentkezett, tíz esztendő múlva se legyen segélyre jogosult, nem volna helyes dolog. Épen azért, ennek felemlítésével, — mondom, több ily példa áll rendelkezésemre, — én magam is bizton számítok arra, hogy a mélyen tisztelt miniszterelnök úr módot fog találni arra, hogy az utólag fülmertílt jogosultságok az országos alapból kielégítést nyerjenek. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Lukáts Gyula: T. ház! Talán némileg sajátságosnak látszik, de nekem elvileg van az ellen kifogásom, hogy az igazolási határidőt egy-