Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.

Ülésnapok - 1896-481

5í: 481. orsíágon filés 1899, i. október 9-én, hétffiu. hatóság kérvényéből is, hogy ez a kérdés igen aktuális kérdésnek tekintendő. Látom a czigányok szereplését a különféle hírekből, a melyeket olvasok; látom, hogy a czivilizácziónak valóságos szégyenfoltjai és árnyat vetnek az állami tekintélyre, a melylyel Magyarországon szegény elkeresztelő és eskető papokat mernek megrendszabályozni, de a czigányokat megrendszabályozni nem tudják. Nem volna szabad megtűrni egy jogállamban oly kóbor népséget, a mely az országban szerteszéjjel kalandozik és állandóan veszélyezteti a személy- és vagyonbiztosságot. A nyáron, talán emlékeznek az urak, Hevesmegyébeu Csány községben micsoda borzasztó háború fejlődött ki egy ezigány lakodalom alkalmából, a mikor sok ezigány család akarván fényessé tenni a lakodalmat, valóságos csata keletkezett a községbeliek és a czigánykaraván közt, mert a czigányok a lakodalomhoz szükséges dolgokat úgy lopkodták össze. (Zajos derültség.) Nem régiben szintén felsorolt az egyik újság ilyen dolgot. Azt mondja ez a lap (olvassa) : » Nincs nap, melyen e rablóbandák nagyobbszabású bűntettet ne követnének el valahol, s az is napirenden van már, hogy az üldözésükre indult csendőrségnek ellentállanak és fölveszik vele a harezot. Nemsokára olyan hirbe jön tőlük az Alföld, mint a milyennel Sziczilia, vagy az Abbruzzók ékeskednek. Baja határában a smílt héten két olyan eset történt, mely a legkomolyabb figyelembevételt követeli. Szeptember 30-án ugyanis egy 30 tagú karavánra bukkant a bajai csendőrség, s ezek oly erélyes ellentállást tanúsítottak, hogy csak több golyóváltás és hosszas üldözés után lehetett őket elfogni, mikor a lovaikat kilövöldözték a hámból. — Harmadnapra egy bajai tanyát, a Nagy Szabó Mátyásét szállotta meg egy másik népes karaván és kirabolta teljesen. Kocsira rakták az összes ágyneműt, föltörték a szekrényeket és elhajtottak minden lábas jószágot. Egy öregasszony, a ki elmenekült előlük, a szomszéd tanyákban föllármázta ÍZ embereket, kik a czigányok után iramodtak, utói is éríék őket, de a rablók rájuk lőttek. A csendőrség csak másnap értesült a dologról, de akkorra már a rablók természetesen a tizedik határban jártak.* T. ház! Nap-nap után olvasunk ilyen híreket és épen azért igen csodálom, hogy a belügyminisztérium olyan kevés sűlyt fektet a czigánykérdés rendezésére. Nekem tökéletesen mindegy, hogy mily álláspontra fog a kormány helyezkedni, de mivel az országban a személy- és vagyonbiztonság a czigányok által állandóan veszélyeztetve van, e kérdésben okvetlenül kell valamit tennünk. Hogy Magyarországra vonatkozólag, kizárólag magyarországi eszközökkel történik-e intézkedés, vagy pedig nemzetközi érintkezésre is szükség van az ügy rendezése végett, ez a kormány dolga. Én nem törődöm vele, ha nemzetközileg rendezzük a kérdést s a költségeket is nemzetközileg viseljük. Nem volnék ellene annak sem, hogy a czigány-kérdés a lehető legradikálisabban oldatnék meg, esetleg a szó szoros értelmében vett kényszertelepítéssel, bezárással, vagy hasonló módon. Nem állhattam meg, hogy ezt fel ne hozzam és kérem a t. kormányt, vonja be a kérdést tevékenységi körébe. Elfogadom a kérvényi bizottság véleményét, de a kérvényeket ajánlom külön is a belügyi- és föld mivel ési miniszter urak figyelmébe. (Élénk helyeslés balfelől). Elnök: Kivan még valaki szólani? Polónyi Géza képviselő úr! Polónyi Géza: T. képviselőház! Habár némffeg komikusnak látszik is, (Felkiáltások a szélső baloldalon: Nagyon komoly kérdés!) mégis lehetetlen, hogy a törvényhozás termében ezen, ma már Magyarországon kétségtelenül a személyes vagyonbiztonságot nagy mértékben veszélyeztető kóborlásokkal szemben (Úgy van! a szélső báloldalon.) legalább hangok ne emelkedjenek az iránt, hogy a mélyen tisztelt belügyminisztérium ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozni magát végleg elhatározza. Hosszabb ideje vagyok szerencsés a képviselőháznak tagja lehetni. Emlékszem rá, nincsen olyan képviselőházi cziklus, hogy ezen kérdés miatt sűrűn ne jönnének peticziók, de különösen sűrűen ne jönnének a határszéli városokból. Magában véve teljesen szükségtelen, hogy erről a kérdésről hosszasabban beszéljek itt a t. képviselőházban; elég arra utalnom, hogyha az ember kocsiúton közlekedik és véletlenül egy mellékúton bekerül és szemközt találja magát egy előre nem várt czigánykaravánnal, vagy sátorral, minden, még olyan bátor embert is kétségtelenül félelem fog el, hogy itt esetleg megtámadtatásiiak, rablásnak nincs-e kitéve. És nem egy, de számtalan esetben nem is ok nélküli ez az aggodalom. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Azonkivtíl egy Közép-Európához semmifélekép sem méltó koldulási rendszer is áll fenn, a mely a kényezernek bizonyos nemével kapaszkodik bele az emberbe és azt hiszem, hogy ezt a szégyenletes állapotot fentartani teljes lehetetlenség. Már most, ha ezt mindnyájan tudjuk, mi az, a miért mégis felszólalok? Az, hogy ez a dolog nem is annyira a belügyminiszter urat, mint inkább a mélyen tisztelt kereskedelmi miniszter urat érdekli talán leginkább. Ő talán nem is tudja, hogy milyen réven jut hozzá ehhez a dologhoz? Egy mindnyájunk által mélyen tisztelt és nagyon is magas protekezió révén sikerült ezt a dolgot iparkérdéssé tenni, a mennyiben a