Képviselőházi napló, 1896. XXIV. kötet • 1899. szeptember 28–november 30.
Ülésnapok - 1896-486
124 * 86, «r«ág»s ülés 1899. november 6-&n, hétfőn. kezében nincs a maradandóság kulcsa és biztosítéka? Hiszen harmincukét évi kormányzás után nem látja ez a magyar nemzet, hogy nincs egy szerve sem, a melylyel magát megvédje, a melylyel akaratának súlyt tudjon kölcsönözni? (Ügy van! a szélső baloldalon.) Mi fizetjük a hadsereget és — beszéljenek Önök nyíltan, meggyőződésűk szerint és őszintén, — vájjon a mienk-e az a hadsereg? (Derültség a szélső haloldalon.) Hiszen az képes a mi anyanyelvünket meggyalázni, aspiráczióinkat kinevetni. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Az a hadsereg még ma is feladatának tartja, hogy a magyar követelésekkel, a magyar aspirácziókkal szemben csak azt az erőt, csak a hatalmat képviselje. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hát nem Játja ez a magyar nemzet a har.minezkét esztendő után sem azt, hogy anyagi érdekeinket nem tudjuk berendezni, hogy mi egy más országnak vagyunk táplálója és gyarmata, és hogy ezen idő alatt már milliárdokkal engedtük magunkat megraboltatni ? (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Nem látja-e ez a magyar nemzet, hogy terheink nap-nap után szaporodnak, de az ennek ellensúlyozására hivatott vagyonosodást ugyanazon mértékig nem tapasztaljuk? És nem látja-e a magyar nemzet azt, hogy ma, midőn ily nagy veszély fenyeget, a nemzetiségekkel szemben épúgy, mint a hatalommal szemben meghunyászkodók vagyunk, mert ez a hatalomnak érdekében áll? Nem látjuk-e kétségbe eséssel azt, hogy a magyar nyelv határa szííkü'l, hogy a magyar fogy? Nem látjuk-e azt, hogy mind kevesebb alapunk van arra, hogy a magyar államot, a magyar faj uralmát egy újabb ezredévre megállapítani képesek legyünk? Minden, a mi a magyar nemzetnek vagyont, a mi a magyar nemzetnek erőt ad, idegen kezekben van. Ott van az ipái, ott van a kereskedelem, a hitel, és hogy még tovább menjünk, ma már jön az idegen invázió is, mert ma már Magyarország felső részét idegen emberek foglalják el, ma már kisajátítják a földet is alólunk. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Polónyi Géza: Igaz. Ez a ruthén-kérdés! Komjáthy Béla: Ez a kormány, a mely harminczkét esztendeje uralkodik ebben a hazában, megengedi, hogy előttünk, szemünk láttára, néha még a kormány pénzével is megsegítve, idegen nemzetiségű emberek kisajátítsák a magyar földet. (Igaz ! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Én tisztában vagyok az ellenvetésekkel is. Tudom, hogy erre az a legkönnyebb felelet, hogy a heJyzei nem olyan rossz, hogy könnyű azt így kiszinezni, stb. és a legvégső esetben előállnak azzal, hogy ez egy frázis, mert, fájdalom, hazát szeretni, fajért lelkesedni, ma már nem olyan törekvés, a melyet elismernek és dicsőítenek. (Úgy van! a szélső báloldalon.) Nézzünk egy kissé a dolog mélyébe is. A legutóbbi időben jelent meg a kormánynak közállapotainkról szóló jelentése. Erre mint tanúra hivatkozom és felolvasok belőle önöknek egy nagyon tanulságos passzust (olvassa): » Hosszabb időszakot tekintve igen figyelemreméltó és aggodalmat keltő jelenség a házasságkötések számának nagy mérvű csökkenése, a mely különösen a nyolczvanas évek második felében indult meg, és azóta csekély megszakításokkal folytonosan tart, úgy, hogy ez idő szerint a házasságok abszolút száma« — és erre méltóztassanak ügyelni (Bálijuk! Halljuk!) — »jóllehet, a népesség időközben két millióval szaporodott, jóval alacsonyabb, mint a nyolczvanas évek első felében volt.« Buzáth Ferencz: És az elválások száma? Komjáthy Béla: Oly ügyes volt a megjegyzés, hogy nem fogok rá felelni. (Derültség.) Gondolja meg ez a magyar nemzet, vájjon a jólétnek a nyoma, a megelégedésnek a kifejezése-e ez? Vájjon nem azt jelentik-e a statisztikának e roppantul aggasztó adatai, hogy a magyar nemzet fél a jövőtől, hogy nem mer családot alapítani, hogy félti maradékát attól, hogy nyomorban fog eltelni az élete? (Igaz! Űgy van! a szélső baloldalon.) Ez egy óriási horderejű jelenség. Franeziaország nincs oly helyzetben, mint mi; az egy hatalmas, vagyonában erős nemzet, de azért az ottani államférfiak az utóbbi időkben, mert a nemzet szaporodása nem elég nagy mérvű, gondolkodnak, sőt kétségbe esnek a nemzetsorsa felett, de nekünk, a kiknek itt ezer és ezer ellenség között, fajunk megtartására, igazán erős munkát kell végeznünk, — a melytől nem szabad visszariadnunk, mert nevezzenek bár sovinisztának, hogy magyar vagyok és ha az nem volnék, más lenni nem szeretnék, én büszke vagyok reá, Isten engem úgy segéljen, (Tetszés a szélső baloldalon.) — e téren mégis ekkora közönyt kell látnunk? De menjünk tovább! Ott van a közállapotainkról szóló jelentésben egy másik ilyen dolog is, a mit Mócsy Antal t. képviselő úr is felhozott előbbi beszédében: az Amerikába való kivándorlás kérdése. Azt mondja a jelentés (olvassa): »Szórványosan az ötvenes években fordult elő; a hetvenes évek utolsó éveiben indult meg tömegesen ; a nyolczvanas évek elején még csak 13.000-re rúgott s ma már évenként 22.000-re megy az amerikai kivándorlók száma. Százezernél több ember megy Romániába munkát keresni s ezeknek nagy része ott marad és Szlavóniába és másfelé is nagyon sűrű a kivándorlás.« Gondolkozzék csak erről az én édes jó magyar nemzetem! Hát ez a jólétnek, ez a bizalomnak, ez
