Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.
Ülésnapok - 1896-468
468. országos ülés 1899. június M-én, Bzonibatou. 123 elbán. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Melyik külföld! Úgy-e Ausztria? A közös vámterület!) Értsük meg egymást! Én tárgyilagosan ós az életből beszélek. Szétbontatott az iparososztály a tőke folytán, a melyet a szabadipar-törvény reájok zúdított, képesítés nem lévén szükséges, akárminő mesterséghez foghatott és elárasztotta gyári termékekkel az országot. (Úgy van! a baloldalon.) Százszorta nagyobb kárt okozott tehát a szabadipar, mint a közös vámterület. Hogy csak egy példát említsek: Kalapos volt például Budapesten 1870-ben 92; legnagyobb részök háztulajdonos volt, jó módban, és legalább 10 segéddel dolgozott. Ma van egész Budapesten 15 kalaposmester, és egy vagy két segéddel vegetálnak. Azelőtt a 70-es években volt a kalapos munkásegyletben 1000 kalapos, ma van 150 s ennek is majdnem fele munka nélkül lézeng. S ugyanez áll a ezipő, csizmadia, varga, szóval majdnem minden mesterségre, Sőt egyes előkészítő mesterségek, például a kalapósinesterségnél a szőrnyirás, a szőrpáczolás, ma már nem is léteznek, kihaltak és korántsem a közös vámteriilet, hanem igenis, elsősorban a szabad ipar behozatala folytán. Nekem meggyőződésem, hogyha alkotmányos éránk kezdetén az akkor már az intelligeneziának magas fokán álló iparososztályt megvédelmeztük volna, — a minthogy nem védelmeztük meg, a mi legnagyobb bűnünk, — mert ezekből kellett volna a nagyiparunknak kifejlődni, mint a hogy keletkeztek Ausztriában és Németországban, s mindenütt a kerek világon. Feltétlenül a kisipar megizmosodása alapja a nagyipar fejlődésének. (Úgy van! balfelöl.) Mindezt csak azért hoztam föl, hogy rámutassak arra, hogy nem egyedül a közös vámterület oka annak, hogy iparunk nem fejlődött úgy, a mint kellene, hanem oka az a kormányzati szellem, a mely a letűnt évtizedek folyamán az ország ügyeit intézte, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) és a melynek legkisebb gondja volt Magyarország közgazdaságával törődni. Ezekből azt a konklúziót vonom le, hogy igenis nekünk minden erőnket és tehetségünket össze kell szednünk, hogy Magyarország iparát és kereskedelmét egészséges mezőgazdaság talaján emeljük. E feladatot meg lehet oldani a közös vámterület alapján, és meg lehet oldani a külön vámterület alapján is. Hogy vájjon képesek vagyunk és leszünk-e a közös vámterület alap ján megoldani e feladatokat, erre vonatkozólag beszédem folyamán még meg fogom tenni megjegyzéseimet. Előre is kijelentem, hogy én azon felfogásnak vagyok híve, a mely Magyarország jövőjére föltétlenül szükségesnek tartja Magyarország iparának és kereskedelmének még nagy áldozatok árán is való emelését. Meggyőződésem, hogy hazánk jövő függetlensége nem az önálló vámterülettől, hanem a közgazdasági egyensúlytól és a vagyonosságtól fog függni. Már pedig, közgazdasági megizmosodást egyoldalú közgazdasági politika mellett nem képzelhetek, (igaz! balfelől.) Magyarország közgazdasági satnyulásáuak az egyoldalúan tisztán mezőgazdasági és az ipari érdekekkel nem törődő irány volt az oka. Sőt azt merem mondani, hogy kifejlődött mezőgazdaságunk sincs, pedig a közös vámterület a mezőgazdaságnak állt előnyére és védelmére. Míg Ausztriában ezalatt a mezőgazdaság és minden vele kapcsolatban levő iparág a legnagyobb fejlődést érte el, mely nekünk, nem tudom, talán csak elérhető ideál. A ki kritikus szemmel nézi végig az ausztriai mezőgazdasági viszonyokat, csak az látja, mily sok még nálunk e téren a tenni való. Ha tehát még azt sem állíthatjuk, hogy a kultúra magaslatán álló mezőgazdasági állam vagyunk, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden erőnket a mezőgazdasági és ipari téren felmerülő hiányok pótlására kell fordítanunk, mert a mezőgazdaság egészséges vérkeringését csak az iparés kereskedelem idézheti elő; esak ezek tehetik azt igazán virulóvá és jövedelmezővé. És midőn oly sokat beszélünk terményfeleslegünkről, hogy annak piaezot kell keresni, akkor arra törekedjünk, hogy feleslegünket itthon fogyaszthassuk el. Ma e feleslegnek a legnagyobb része nélkülözésekből kerül ki; azokból itthon sokat el lehetne fogyasztani, de olyan nagy a nyomor és a szegénység, hogy a szegény ember a szájától vonja el, hogy pénzzé tehesse terményét. Láthatjuk ezt még Budapesten is, ha figyelemmel kisérjük a fogyasztást. Vizsgálva az itteni központi árúcsarnokot és annak fogyasztóképességét, látjuk, hogy Budapesten más nyugoti városokhoz viszonyítva, megdöbbentően csekély a fogyasztás. Ennek oka az, hogy még fővárosunknak nincsen a szó szoros értelmében vett ipara és kereskedelme, és az ezzel kapcsolatos jóléte. A fogyasztók legnagyobb része vagy penzionátus, vagy fizetésével az éhhaláltól megmentésre elég napidíjasok és a mindennapi kenyérért küzdő mesteremberek. Ez mutatja, hogy mennyire hátra vagyunk mi közgazdasági szempontból, és hogy mennyi javítani való vár még reánk. Nagy hiba, hogy a magyar társadalom, a mely annyira érzékeny alkotmányára, magyarságára, igen ke vésse érzékeny magyar közgazdaságára. Nap-nap után látjuk, hogy még olyan iparczikkeknél is, a melyeket nálunk, merem mondani, jobban gyártanak, mint a külföldön, a külföldi után rajong. Elsősorban a társadalomnak is sorompóba kell lépnie, ha azt akarjuk, hogy a nemzeti közgazdaság fejlődőképes legyen és sikerrel megküzdjön. A társadalmi tevékenységnek nem sza16*