Képviselőházi napló, 1896. XXII. kötet • 1899. április 17–május 16.

Ülésnapok - 1896-454

454. országos ülés 1899. május 3-án, szerdán. 137 nem kérdeztem, nincs jogom ezt kutatni, de még ha ezt mind megteszi is Horánszky Nándor képviselő úr, vagy akárki más, ez nem bizonyítja azt, hogy hű fia a katholikus egyháznak. Tetszik tudni, hogy ki hü fia a katholikus egyháznak? Az, a ki ezen személye* kötelezettsé gek mellett és fölött az egyház elveit vallja, az egyházzal érez, az egyházzal él; azt kárhoztatja, a mit az egyház kárhoztat, azt dicséri, a mit az egyház dicsér, azt pártolja, a mit az egyház pártol, és a ki mindezt, mind magán és nyil vános működésében megvalósítani törekszik. (Úgy van! balfelöl.) Miután pedig éu úgy tudom, hogy a katholikus egyház a polgári házasságot, a felekezetlenséget kárhoztatja, és más egyéb oly dolgokat is kárhoztat, melyek itt a parlamentben meghozattak és megszavaztattak, és a tisztelt képviselő urat abban a pártban látom, a mely mindezt helyesli, védelmezi, oltalmazz*, pártolja, bocsásson meg: azt hiszem, nem lehet kárhoztatnia engem, ha azt mondom arra, hogy ő az egyháznak elég hfí fia, hogy: no no! Végtíi tökéletesen aláirom a t. képviselő úrnak azon szavait, hogy »nyugodt és higgadt megfontolás, az állam és egyházi érdekeknek saját szféráiban való kielégítése, e kettőnek összhangja az, mely a törvényhozást helyesen vezetheti«. Ha így volna, boldog volnék nagyon. Miután azonban sem a nyugodt és higgadt megfontolást, sem az állam és egyház érdekeinek saját szférájukban való kielégítését én ezen szakaszban, melyet most tárgyalunk, nem látom, azért én a szóban forgó szakasztel nem fogadom. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Szólásra senki sincs följegyezve. Perczel Béni jegyző: Szilágyi Dezső; (Halljuk ! Halljuk!) Szilágyi Dezső: T. ház! Mai rövid felszólalásom indokolására és mentségére, miután a nagy vita már lezajlott, csak annyit mondok, hogy először lehető rövid lesz az, másodszor egy bizonyos czélzás abban a beszédben, melyet a t. képviselőtársam előadott, reám is vonatkozik. (Halljuk! Halljuk!) A mit a t. képviselő úr előadott, utóhangja a lefolyt vitának. Ha már meg van engedve arról beszélni, a mire az előttem szólt t. képviselő úr visszatért, legyen szabad nékem is röviden visszatérnem arra, nem ölelve fel az egész kérdési, s így csak töredékesen, mert a t. képviselő úr oly tanokat hirdetett, a melyeket a magyar törvényhozás, és úgy hiszem, semmiféle törvényhozás Európában el nem fog fogadni. (Igaz! Úgy van! a jobb- és baloldalon.) Molnár János: Nagyon jól tudom! Szilágyi Dezső: Az első, a mit t. képviselőtársam mondott, abból áll, hogy az, a mi jelenleg vita alatt volt és most vita alatt van, az tulajdonképen határvillongás az állam és egyház között, Bizonyos értelemben ez í\gy is van, de csak a háttérben; azt mondja, fenforgott ez már korábban is az egyházpolitikai alkotásoknál, a házasság jogrendjének megszabásánál, a vallásszabadság és a jogegyenlőség biztosításánál. Igen, mi abból indultunk ki, hogy az államnak joga van mindezen viszonyok jogrendjét megszabni, még pedig minden polgárára kizárólag kötelező módon, és ebből indulunk ki ma is, hogy ennél a sokkal kisebb, de azért jelentékeny kérdésnél, mely most fenforog, az államnak szintén joga van a maga jogrendjét megszabni, és annak megtartását — még egyszer ismétlem, — mindenki irányában követelni és biztosítani. (Élénk helyeslés a jobb- és szélső baloldalon.) Röviden szólva, miről van szó? A választási visszaélések fékezését, mint azt a miniszterelnök úr és Horánszky Nándor képviselő úr kifejtették, czélozza a jelen javaslat. A választások nyújtanak alkalmat arra, hogy a különböző pártokhoz tartozók hatalmi eszközeiket felhasználják politikai ügyük mellett, a párt győzelméért. A párt czéljai világi dolgok, a párt küzdelme világi dolog, és mit akar ez a törvényhozás? Hogy ott, a hol nagy a kísértés visszaélni gyengeségével, tudatlanságával, társadalmi, gazdasági, lelki függésével a választóknak; ott, a hol nemcsak a nagy kísértés, de az önfékezés — tapasztalás szerint — hiányozni szokott; ott, a hol különben igen helyesen gondolkozó és cselekvő emberek is oly könnyen megbocsátanak önmaguknak és másoknak a siker kedvéért visszaéléseket, ott a választások szabadságának hatályos biztosítékát — a művelt világ tapasztalása szerint, — nem lehetett másként megteremteni, mint úgy, ha e biztosítékokat az állam a maga jogrendjének alkatrészévé teszi, és azoknak fentartását a maga kényszereszközeivel biztosítja. (Elénk helyeslés a jobb- és baloldalon. Ellenmondások a baloldal hátsó padjain.) Nem arról van szó jelenleg, hogy mi az állam és mi az egyház tevékenységének határa. Most ebben a kérdésben nem határozunk. Arról van szó, hajlandó-e a magyar törvényhozás, midőn a választási visszaéléseket jogrend által fékezni akarja, kizárni a vesztegetést, hajlandó-e kizárni a hivatallal való visszaélést, hajlandó-e kizárni a társadalmi hatalommal való kényszert és nyomást is, és midőn minderre vonatkozó tilalmakat a jogi rend alkatrészévé nyilvánítja, hiszi-e a magyar törvényhozás, hogy megoldotta feladatát, ha annak a kényszernek és annak a nyomásnak, annak a hatalmi túlhágásnak, mely a lelkiekben való hatalom terén is történhetik, jogrendjében korlátokat nem szab és azon korlátok fentartása felett nem őrködik? Hiszi-e, hogy