Képviselőházi napló, 1896. XXII. kötet • 1899. április 17–május 16.

Ülésnapok - 1896-452

152. országos ülés 1899. május 1-én, hétfőn. 131 hanem a politikai ezélszerííség szerint; (Igás! Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) bűnbakra van szükség, és a vádlottat keresték ki, hogy dobassék oda a háborgó tengerbe, a háborgó tenger csillapítására. T. képviselőház! Ezek a szakaszok a ádáz egyházpolitikának következményei. Azok, kik részesei voltak, kik nem törődve a nemzette], nem ismerve, nem kérdezve a nemzetet, a nemzetre egy törvényt erőszakoltak rá, a mely sem a közszükségnek, sem a közérzületnek meg nem felelt és azt mondták, hogy mily nagy haladást jelentettek ezek a törvények, nagy csalódással lettek gazdagabbak, mikor látták ezeknek következményeit. Mik voltak az eredmények? Gyalázatos választások, a melyeket azzal védtek, hogy szükség volt rájuk, hogy ezen törvényeket fentarthassák, egy kormány, a melynek elnökéről ma sem tudjuk, mi volt nagyobb nála, a gonoszsága, vagy egyíígyűsége; (Igaz! Úgy van! balfelöl.) egy kormányelnök, a kiről mai napig sem tudjuk, mi által kompromittálta inkább állását, nevetséges volta miatt, vagy lelkiismeretlensége által; egy kormányelnök, a kiről nem tudjuk, a vádlottak padjára való-e, vagy színpadra operett alaknak, (Igaz! Úgy van! balfelöl.) és végre ezen szakaszok, a melyek a kivételes törvényeknek minden jellegét magukon hordják : homályosak, tágértelműek, gyűlöletesek, és mindenekelőtt szabadságellenesek. T. ház! Ki a világtörténelem folyását figyelemmel kiséri, nem lesz meglepetve ezen eredmények által, mert tudja, hogy a nemzetek közt mutatkozó egyes események nem elszigetelt inezidensek, nem szorítkoznak egyes nemzetre, egy országra, hanem áramlatoknak a folyományai, a melyek rendesen keletkeznek oly országokban, a melyek előrehaladottabbak, azután tovább hullámoznak országról-országra, de épúgy, a hogy terjednek, vesztenek erejükből, míg végre ezen okból és talán azon okból is, hogy egy oly országba jönnek, a hol a talaj nincs eléggé előkészítve, ellenáll nekik az ország, és itt elenyésznek épúgy, mint a hegy mélyéből kifakadó folyó, a mely elemantáris erővel tör keresztül sziklákon, rombol, ront maga előtt mindent és a róna felé törekszik, azt hivén, hogy ott épúgy fogja folytatni útját, mert mi sem áll ellen, gyorsan is halad tovább, de erejéből veszít, mígnem a tenger hullámaival ölelkezve, megsemmisül. így van az eszmével is. Egyszerre előttünk áll, megviaskodik minden ellenséggel, terjed, de terjedésében nem gyarapszik s addig terjed, míg egy új eszmével találkozik, a melylyel megvív, harczol ugyan de azután elenyészik. így van ez minden nagyobb eseménynyel, a mely befolyással volt az emberinem fejlődésére. Ezen törvény alatt álltak a keresztény hadjáratok, a középkor vallási mozgalmai, a 17. századnak vallási háborúi, a 18. századnak politikai revolucziói, és végül e századnak harcza állam és egyház közt, az úgynevezett kulturharczok. De a mint beigazolható ezen egyik tétel, épúgy beigazolható az a másik is, hogy minden áramlatnak, eszmének nyomában jár egy másik, az ellenkezője az elsőnek, a mely arra való, hogy az elsőnek túlkapásait, fékezze, mert csak ezen hatás és visszhatás által eredhet azon szükséges egyensúly, mely nélkül valódi haladás lehetetlen, a mely nélkül az eszmék szilaj és féktelen harczában az emberiség kultúrája fenn nem állhat. így van ez tehát a kulturharczokkal is. E század elején első Napóleon kezdte meg, és ő nyíltan viselte a háborút az egyház ellen. Törvényeiben lépten-nyomon ráakadunk, hogy czélja az egyház leigázása volt. Később Angliába ment át a kulturharcz, hol soká tartotta fenn magát, onnan Olaszországba, Belgiumba, a 60-as évek felé pedig Ausztriába. Tetőpontját érte el Németországban és végre most elkésve, meggyengülve átlépte a mi országunk határait akkor, a mikor nyugaton az ellenkező irányzat kezd lábrakapni. Legközelebb áll hozzánk időre és fejlődésre a német kulturharcz. A ki a német kulturharczot figyelemmel tanulmányozta, az rájön, hogy ugyanazok a kezek működnek, ugyanazon az úton haladtak itt, mint ottan is. Két dologban volt nagy különbség. Németországban őszintébbek voltak, nyíltan kifejezték, hogy ezen törvények az egyház megsemmisítését czélozzák, hogy az az egyház ellen harczolnak. Ott a háború volt a jelszó, minálunk a béke. (Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) Nagyon különös — s ezt be lehet tényekkel is igazolni, — hogy a lex Luciana, a német Kanzel-paragrafus, a német kulturharcz kezdetét jelentette, és míg ott ez harczi riadó volt, nálunk a béke fuvolája lett, a békét hirdetik vele. Csalódnak nagyon azok, a kik azt hiszik hogy úgy lehet békét kötni, ha az ellenfelet megbélyegezzük, lealázzuk, megtörjük! De hogy ez valóban így van, hogy a német kulturharcz őszintén, nyílt sisakkal vívatott, hogy czélja a kathoiikus egyház megsemmisítése volt, egy klasszikus tanúra hivatkozom. Hivatkozom Freidberg lipcsei tanárnak két művére, a melyek a kulturharczi törvények szövegezésében főszerepet vittek. E két művében, a melyek 1872-ben jelentek meg: »Die Grenze zwischen Kirche und Staat« é*i »Der deutsehe Staat und die katüolisehe Kirche« a következő tantételeket állítja fel és a következő eredményre jut, Első tantétel: a kathoiikus egyház az államra nézve veszélyes intézmény. Második tantétel; a német államnak törvény17*