Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-433

ÜSS. országos ülés 1899. m&rezins 24-én, pénteken. $59 bizonyít ez, t. képviselőház ? Azt, — és ha ezt szem előtt méltóztatik tartani, akkor tisztában leszünk azzal is, miért büntettetett a takarmánykiviteli tilalom okmányainak és a három diplomáeziai okmánynak publikálása, — hogy a sajtó mindenntinen megszerezheti a maga híreit. Sőt az 1848-iki törvény annyira megy a szabadság védelme tekintetében, hogy azt mondja: ha az illető közlemény hatóságoknál elfekvő iratokat, okmányokat, levelezéseket, vagy a tárgyalások nyilvános tudósításait híven közli, az nem vonható sajtóvád alá. Ezzel teljes harmóniában van a büntetőtörvény, a mely semmiféle hivatalos titok közlését nem bünteti, csak abban az esetben, hogyha az magánosoknak vagy az államnak ártalmára tétetik közzé, és azt is esak akkor, ha az a czélzat, hogy ezért tétessék közzé és nem, ha ily czélzat nélkül ez az eredménye. Már most mit bizonyít ez, t. képviselőház? Azt, hogy bizonyos fegyelmi szabályok, vagy nem tudom hivatali szabályok kötelességévé tehetik egyes hivatalnoknak és egyes főnöknek, hogy saját dolgaikra vigyázzanak, de azt nem bünteti a sajtótörvény, ha az illető ott igyekszik megszerezni az adatokat, a hol teheti és tudja, ha ez a büntetőtörvénykönyvbe nem ütközik. S mi történt a jelen esetben, t. képviselőház? Méltóztatott hallani, hogy valaki a királyi ügyészséghez folyamodott azért, hogy álljon melléje, legyen segítségére, mert őt, noha egészséges, ott tartják a tébolydában. Engedelmet kérek, ha van valahol tér, a mely kihívja a sajtó bírálatát, úgy bizonyára ez az. (Vgy van! balfelöl.) É* mit tapasztalunk mi a bíróság és az ügyészség körében ? Napról-napra közzé vannak téve az adatok, hogy milyen ügyben indítanak vizsgálatot, milyen ügyben rendelik el az előnyomozást, a törvényszék mily ügyben hoz vád alá helyezési ítéletet, sőt minthogy idevonatkozó törvényes intézkedés, a mi a maga nemében mindenesestre sajnálatos körülmény, nincsen, még a vád alá helyezési végzéseket is közzéteszik a lapokban a hivatalnokok segítsége mellett. Mert bár nem akarok senkit sem érinteni, de lehet egyik-másik tisztviselőnek ambicziója, hogy munkálkodását a nyilvános ellenőrzés alá bocsássa, mivel a törvény ezt nem tiltja. Ha tehát ez így áll, t. ház, — és ezt megczáfolni, gondolom, nem lehet, — akkor hogyan lehetséges az említett eljárást alkalmazni ebben az esetben, a mikor megjelenik egy közlemény, a mely csak annyit mond, a mit t. miniszter úr is elismer, hogy ma a királyi ügyészséghez egy ilyen és ilyen levél ment a tébolydából, s erre — azt mondja azon közlemény — az illető bíróság és ügyészség átírt a tébolyda igazgatóságához és kérte az adatokat, hogy a vizsgálatot elrendeltesse, illetőleg megindíthassa. Hát kérdem, t. ház, ha egy ilyen közlemény megjelent, vájjon mi követelhető az illető szakközegektől ? Az, hogy elsősorban tisztában legyen azzal, hogy bármi deríttessék ki ezen a téren, itt hivatalos titok elárulásáról nem lehet szó; nem lehet tehát szó itt fegyelmi vétségről sem azért, hogy esetleg valamely díjnok, vagy hivatalnok közölte azon újságíróval, tehát nem lehet szó oly tényről, melyet büntetőtörvény szerint üldözni lehet, a melynek tekintetéből házkutatás elrendelhető. Ez nem forog fenn. A büntetőtörvénykönyv első szakaszában épen azért van lefektetve azon nagy és alkotmányjogi elv, mely azt mondja, hogy nem szabad büntetni olyan sérelmet, a mi a törvényben megállapított tényállásból folyó tényt nem derít fel. Azért, t. hkz

3 azzal, hogy azon újság azt a közleményt közölte, nem követett el és nem is követhetett el büntetendő cselekményt, hanem igenis csak az történhetett, hogy ez a közlemény kellemetlenül érinthetett két faktort, vagy a tébolyda igazgatóságát, vagy kellemetlenül érinthette az ügyészségét, talán azért, mert igaz volt benne, vagy talán azért, mert nem igaz volt benne. Mindkét esetben kötelessége az ügyészségnek a maga saját hatáskörében megnézni, megvizsgálni, hogy mennyiben torolható az meg a saját fegyelmi hatósága által; azonban a sajtótörvényt és sajtószabadságot szentségként respektálnia kell annyival inkább, mert az illető czikk ellen megindítható sajtó-vádat maga sem látta konstruálhatónak a királyi ügyészség. Tényleg, t. ház, tartozom kiegészíteni, a mit a t. miniszter ár nem mondott, hogy ebben az ügyben bekövetkezett az, hogy, miután a kéziratot beszerezték — és pedig szerintem nem törvényes módon — és miután az illető felelős szerkesztő és kiadó nem engedtek azon törvénytelen felhívásnak, hogy nevezzék meg a szerzőt, — hiszen nem lehet azt úgy megkülönböztetni, mint a t. miniszter úr méltóztatott próbálni, hogy nem a szerzőt, csak a kéziratot igyekeztek beszerezni, mert hiszen a czikk szerzőjének egyik ismertető jele a kézirat, — megállapították a nyomozat során és a kéziratból, hogy a szerző egy díjnok lett volna, s azért egy szegény díjnokot vontak ott felelősségre. Miután ezen eljárás folyamatba tétetett, ez indította az illető czikkírót, — azt hiszem, a t. miniszter úr is nyert erről tudomást, — hogy maga jelentkezzék, nehogy ártatlan ember kerüljön bajba és azt mondta, hogy teljesen téves nyomon van a hatóság, mert ez az ő kezeirása, vizsgáltassák meg szakértőkkell ő ennek a czikknek az írója. Ez nem nagy dolog, monda, a hivatalok, törvényszékek folyosóin beszéltek róla. A tébolydából kikerült betegek, a kik kiszabadultak, eljöttek a szerkesztőségbe és erről említést tettek. Most mi következik ebből? Hogy a sajtó-