Képviselőházi napló, 1896. XX. kötet • 1899. január 3–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-421

421, wrflzágog ülés 1899. márczius 8-án, sserdán. g§5 zása a mezőgazdasággal foglalkozóknak bizonyos jólétet fog biztosítani. De tapasztalat szerint tudjuk, hogy nagy tőke, nagy nemzeti vagyonnak gyűjtésére a földmívelés nem alkalmas; erre az ipari és kereskedelmi vállalkozás az egyedüli alap. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha vagyonosodik a gazdaközönség, mi azt örömmel üdvözöljük, de az még a nemzeti vagyonosodást, mint mondottam, nagyban elő nem segítheti. A nemzet vagyonosodása egyedül és kizárólag a nagy tömegek jólétének emelkedése, ezt pedig csak az ipari munka fejlesztése képes megteremteni. Az a nemzet, a mely erre nem törekszik, a mely megengedi, hogy ezen törekvésének útjába álljanak, annak a nemzetnek nincs jövője, az nem érdemes az életre. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha ezzel szemben is valaki azt mondaná, hogy talán kicsit szűk kört szabtam meg a mezőgazdasági termelés fokozásának eredménye tekintetében, — mert hiszen ez is lendíthet a nemzet vagyonosodásán bizonyos mértékben, — annak is könnyű megfelelnem. Hiszen evidens, hogy azt az eredményt bizonyos mértéken túi fokozni nem lehet: mert ennek hatása magának a termelőralajnak, a földnek mennyisége. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon) És ha nem is volna ez az akadály, akkor s^m volna lehetséges bizonyos mértéknél nagyobb jövedelmet produkálni. Miért? M^rt a jövedelem is korlátozva van mindig az európ n piaczi árak által. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hát, t. ház, nekünk az ipari termelést kellene először is nálunk megteremteni, s ez azután azokat az érdekeket is megóvhatná, a melyek gazdiisági érdekek neve alatt ismeretesek. Mert természetes dolog, hogy a mily mértékben emelkedik az ipari termelés, époiy, mértékben nő a tömegek fizetési képessége és emelkedik a gazdasági termelések fogyasztása; és így egyik a másikat kielégítvén, ezzel elérhetjük azt, hogy Úgy a mezőgazdasági, mint az ipari termelés a saját szükségleteit egymástól venné itt benn a hazában. Erre kell tehát törekedni pártkülönbség nélkül minden magyar embernek! (Úgy van! Úgy van! a ssélső baloldalon.) Azonban, t. ház, ez mind csak beszéd. Mindezt látjuk, tudjuk. A külföldi tapasztalatok is megerősítenek bennünket ebben. A tudománynak megállapított tételei ezt bizonyítják. De azért erre nézve nem tehetünk semmit, mert az az »Erő«, mely Magyarországnak minden megizmosodását mindenkor megakadályozta, ennek a törekvésnek az útját elállja. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) És sajátságos az, t. ház, hogy akkor, mikor fájdalommal kell nekünk azt tapasztalni, hogy az a bizonyos létező »Erő« Magyarország érdekeit nem istápolja, sőt Magyarország jövedelmi forrásainak eldugására törekszik, azért minden alkalommal annyit követel tőlünk, a mennyit csak a leggazdagabb nemzetek nyújthatnak. Követeli tőlünk, hogy mi a gazdag nemzetek feladataival járó kötelességek teljesítésében hűek és odaadok legyünk, de mikor erre az eszközöket akarjuk megszerezni, ezen eszközök megszerzésében akadályoz bennünket. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Azonban ezen erőnek ellentállása sem mindenütt egyforma. Csak egy kis történelmi remíniszczencziát kell említenem annak bizonyítására, h<gy a Lajthán túl a saját érdekeiket illetőleg annak idejében egészen másképen is tudtak okoskodni. Emlékezünk, hogy mikor 1833-ban az osztrák kormány politikai okoknál fogva szeretett volna a Buudba bemenni, akkor meghallgatta az osztrák iparosokat, hogy mit mondanak ehhez? Az osztrák iparosok azt mondták, hogy nekik vámközösségbe menni egy fejlettebb állammal nem szabad. Akkor elismerték ennek alapigazságát s nem mentek bele a vámközösségbe. És mikor 1844-ben újból be akartak menni a Bundba, — tudom, más törekvésük volt ezzel,— újból meghallgatták az iparosokat. És azok mit mondottak? Azt, hogy most annál kevésbbé szabad belemenni a Bundba, mert a hatalmassá nőtt német ipar az osztrák ipart semmivé tenné. Akkor ezek a nyilatkozatok irányadók voltak. De akkor, a mikor Magyarországról van szó, az ilyesmi tekintetbe sem jön. Az osztrák ipart, mikor látták, hogy mindig nehezebb a verseny a fejlettebb német iparral szemben, segítették először védvámokkal, azután elmentek az elzárásig. Mi pedig Magyarországon, a magyar törvényhozás beleegyezéséve], mikor mindezen alapigazságokat tudjuk és látjuk, nemcsak egész nyugodtan belemegyünk a közösségbe, hanem még bizonyos emberek törekvése szerint azt állandósítani is akarjuk. Pedig sajátságos, hogy annak a nagy »Erőnek« istápolása által az osztrák földön összegyűlt nagy vagyon és hatalom kifelé gravitál, ez az ország pedig szegénysége daczára azt az erőt még erősíteni igyekszik. (Igaz! Úgy van! a ssélső baloldalon.) A közösségnek azonban nemcsak ez az egy, hanem nagyon sok hátránya van. Ha nem is hozhatom fel minden hátrányát, mert erre egy ülés kerete bizony kevés volna, de nagyjában mégis kénytelen vagyok néhányra rámutatni és talán néhány olyan oldalára a kérdésnek, a melyet még itt a házban kellően nem tárgyaltak. (Malijuk! Halljuk!) Itt van elsősorban a kereskedelmi szerződéseknek a közössége. Már egyik felszólalásomban elmondtam itt a házban, és most csak ismétlem, hogy két olyan ellentétes érdekű állam, mint Magyarország és