Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.

Ülésnapok - 1896-348

348. országos ttlés 1898. november 4-e"n, fenteken,. ország nincs abban a helyzetben, hogy rajtad segítsen ? Nem; ha pusztán ez volna ebben a miniszterelnöki magatartásban, ez nem volna elkeserítő, mert mindenki úgy alkalmazkodik és olyan ildommal jár embertársai között, a minővel bir és esetleg bennem a gáncsnak érzetét költheti fel az, hogy ha Magyarország legelső polczán nem az úr nyilatkozik meg, hanem egy rideg hatalmi tény. A miniszterelnöknek ez a magatartása, t. uraim, mélyrehatóbb társadalmi és közállapoti szempontból, mintha mindazt egyszerűen, futólag az anyagi exisztenezia szempontjából megítéljük. Ebben nemcsak az van, hogy anyagi sorsod javulását tőlem hiába várod és még kevésbbé várhatod jogosan, hogyha úgy beszélsz, mint a hogy beszélsz, ha önérzettel nyilatkozol meg, hanem ebben meg van alázva az ember, meg van szegyenítve a polgár; ki van ölve abból a hivatalnokból az a tudat, hogy ő is csak egy polgára a hazának, ő is egy fia ennek az országnak. (Úgy van! Ügy van! a bal és szélső baloldalon.) A t. kereskedelemügyi miniszter úr mosolyog. (Derültség jobbfelöl.) Ugyan kérem, szánjabánja azt a sorsot, hogy Magyarországnak minisztere. (Mozgás a bal- és szélső baloldalon.) Igazán kérem, ha úgy szemre-fülre veszszük a dolgot, az ember elbámul azon, hogy még a kereskedelemügyi miniszter úr is mosolyog akkor, mikor beBzél valaki. (Derültség jobblfelöl. Egy hang jóbbfelől: Csak nem sirunk!) Hiszen az idő megengedi, (Halljuk! Halljuk!) mert van időm rá és rá fogok térni még a t. kereskedelemügyi miniszter úrra is, a ki elég nagylelkű és elég ügyes ott alkalmazni miniszteri jóvoltát, a hol ennek szükségét és előnyeit látja. Ezekre is rá fogok mutatni. (Derültség a szélső baloldalon.) Förster Ottó: Kár volt nevetni! Sima Ferencz: Hanem egyelőre maradjunk csak a miniszterelnök, úrnál (Halljuk! Halljuk) és még nem mehetek tovább azért sem, mert egy ténynyel nem szabad oly könnyen számolnunk, azzal, hogy elernyed a magyar társadalom, a magyar közélet; elveszti minden érdeklődését a nemzet, az ország sorsa iránt, és nem törődik azzal, hogy mit^csinálnak a parlamentben, vagy a kormányon. Ez onnan van, mert a kormányzati élet kiöl az állampolgárból, mint hivatalnokból legnagyobb részben minden önérzetet, minden függetlenséget. Pária a hivatalnok és nem ember a kormány szemében. Az a szomorú jelenség, hogy ma már öntudatos és önérzetes állami hivatalnokok is azt mondják, hogy kérem, mi nem cselekedhetünk úgy, a mint akarunk, nem tehetjük azt, a mi lelkűnkön fekszik, mert a kormánynak vagyunk hivatalnokai. T. ház! Ezek állami hivatalnokok, de azért igazuk van abban, hogy ők a kormánynak hivatalnokai. A mely hivatalnokban az önérzet megnyilatkozik ; a mely hivatalnok öntudatosan jár el; a melyik az állam szubordinácziót nemcsak az állaroszolgálat hivatalos élete terén, de a politikai alkalmazkodás tekintetében is magára föltétlenül kötelező zsinórmértéknek nem tekinti, annak az embernek útja előtt el van vágva a haladás, sőt biztosra vehető, hogy kiüldözik hivatalából. Nemrég búcsúztatta el a ház nagyérdemű elnöke Magyarország egyik volt legnagyobb polgárát, alkotmányos életünk egyik alapvetőjét, a régi korszaknak egy jobb erkölcsben, hazafiasabb érzésben levő világnak hátramaradt alakját, Horváth Boldizsárt. Úgy búcsúztatta el őt, a mint azt ez a nagyérdemű hazafi megérdemelte. A ház elnöke búcsúztatójában is egy ereznél maradandóbb és állandóbb emlékoszlopot állított az elhunyt nagy ember sírja fölé. Ennek a nagy embernek az alakja jelenik meg lelkem előtt, a ki itt ebben a parlamentben alkotmányos életünk első idejének egyik legelső tényezője volt,. . . Ivánka Oszkár: Szellemi rokona a miniszterelnök úrnak! (Derültség.) Sima Ferencz: ...és egyike volt azon parlamenti tagoknak, a kik sem a kegyet nem kívánták, sem dicsőségtől meg nem tévesztve jártak és beszéltek. Ennek a nagy embernek itt a parlamentben véghez vitt szerepe emlékezetes és örökké maradandó lesz minden felszólalásában azok előtt, a kik hallották őt, mert hazafiságához kétség, eszéhez és ítéletének igazságosságához kérdés egy pillanatra sem férhetett és férhet soha. Ennek az embernek marosak emléke jár és virraszt itt közöttünk, és járni fog e hazát szerető polgárok közt örökké, hogy ébren tartsa a szunnyadó, már-már kiveszni akaró hazafiúi szeretetet. Annak idejében, a mikor itt a parlamentben egy nagy harezot vívott Tisza Kálmán erőszakoskodásaival szemben, tartott egy hatalmas filippikát, a melyet a minap itt egyik t. képviselőtársam felolvasott. De midőn megadta magát Tisza Kálmán, mert kénytelen volt az ellenzék alkut nem ismerő követeléseivel szemben meghajtani a fejét, a zászlót, — a mint hogy meg fogja hajtani báró Bánffy Dezső úr is, ba a miniszteri székben maradni akar — akkor, a mikor már Tisza Kálmán a Kanossza-úton tartott, felállott Horvát Boldizsár és mondotta a következőket: »Nagy elégtételünkre szolgál, hogy a kormány a kérdéses törvényjavaslatra nézve bevonta vitorláit, de ez nem menti fel a képviselőházat azon kötelesség alól, hogy a legszigorúbb bírálat alá ne vegye azt a kérdést, hogy ki volt az oka annak, hogy a nemzetellenes szándék felett a parlament öt hétig emésztette erejét.«