Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-345
345. országos ülés 1898. október 28-án, pénteken. 34,0, (Felkiáltások a hal- és ssélsó baloldalon: Bébiso•nyitotta !) Wittmann János: Azt hiszem, ez a tény magában véve mutatja, milyen szomorú helyzet az, hogy midőn az ember itt tényeket mond el, rendre kell hogy utasítsák, annyira frivol és sértő maga az a tény. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Engem ezek a dolgok még inkább megerősítenek régi meggyőződésemben. Mert én már régen állítottam és most bebizonyítva látom, hogy nincsen a kontinensen, de talán az egész világon nemzet, ország, mely ily szomorú viszonyok közt volna, mint Magyarország. (Úgy van! a bal- és ssélsö baloldalon.) Itt nálunk csak oly politikai irány, oly kormány- és kabinetférfiak maradhatnak uralmon, a kik alaposan ki vannak próbálva arra nézve, hogy válságos helyzetben elsősorban nem a magyar, hanem az osztrák érdekeket szolgálják. (Úgy vm! Úgy tan! a bal- és ssélsö baloldalon.) Ha volt valakinek kételye ez iránt, már magában véve azon tény, hogy a jelenlegi miniszterelnök urat nevezték ki kormányelnöknek, igazolja ezt; de igazolja az ő ténykedése állandóan és folytonosan, igazolja mindaz, a mi egy esztendő óta Bécs és Budapest közt történik. És, t. ház, azért nem volna ez az eset még sem olyan túlságosan aggasztó, itt alkalmazni tudnánk történetünk eseteit, hogy máskor is voltak nehéz időnk és voltak a nemzetnek mindig egyes férfiai, a kik magánérdeküket, hatalmi vágyukat nem tudták alárendelni az ország és a nemzet érdekeinek, a kik épen ebből folyólag súlyos sebeket ejtettek a nemzeten, de a mit a nemzet nagy szenvedések után mégis ki tudott heverni. Igen ám, csakhogy akkor mindig csupán egyénekről, egyesekről volt szó, a kikkel a haza és a nemzet könnyen elbánt. Most sokkal szomorúbb a helyzet. Mert most itt nem egyénekről, hfmem egy egész pártról, egy 300 és egynehány tagbó! álló pártról (Félkiáltások balfélöl: Konwrcziumról!) van szó, a melynek egy főczélja van, a mely párt kebelében grófi, bárói rang, exezellencziás czím és nem tudom micsoda tanácsosság, viczinálisok, főispáni állások, mandátumok osztogattatnak és mindennek ellenértékéül az általános választásoknál a teljes meghunyászkodás következik. (Úgy van! Úgy van! a bal és szélső baloldalon.) Eszembe jut, midőn erről a pártról általánosságban beszélek, hogy itt e házban is, valamint a klubban is hallottam nem egyszer, hogy van a t. túloldalon valami 50—60 olyan képviselő, a kik nincsenek Bánffynak alárendelve, oly férfiak, a kik talán mandátumukhoz önállóan jutottak, kik úgy szeretnének feltűnni, mint a 67-iki úgynevezett becsületes közjognak, Deák Ferencz hagyományainak őrei. Talán, a kik így nyilatkoztak, jobban ismerik azokat az urakat; de kérdem, ha valóban őrök, mikor látják szükségét, hogy őrt álljanak, hogy tiltakozzanak? A 300 közt egyetlen egy sincs, ki a miniszterelnök nyilvános törvénysértése ellen fellépne ? ! Hát akkor mily jogczímen kívánják, hogy disztingváljunk közöttük? Én nem látok különbséget, sőt állítom, hogy az utóbbi időben a t. túloldal 50°/o-kal snTyedt a morálban, minden tekintetben — értve politikailag. (Derültség jobbról.) Azt hiszem, ezt be is igazolhatom. Tekintsünk vissza 10—12 évvel, Tisza Kálmáu idejére. Akkor is voltak fontos kérdések: véderőtörvény, gazdasági kiegyezés. Tisza Kálmán, a ki tényleg esze, tehetsége és mindene volt a pártnak és mint ilyen lett vezére: szintén bejárta Ischlt, konferált Pesten és Bécsben az osztrák miniszterekkel, de sehol megállapodásra nem jutott, míg itthon a pártban nem tudtak megállapodni. S mit látunk most? Báró Bánffy Dezső, ki Tiszától oly messze áll, mint Makó Jeruzsálemtől, kinek semmi más érdeme nincs, mint az, hogy megszökött egy kegyeletes tény elől, künn jár, megállapodik, a nélkül, hogy egy szót szólna önöknek, 9 önök mégis itt a házban és a klubban tombolással fogadják, s nem tudják miért. A t. túloldal lemondott minden önállóságról. Önök már nem is gondolkoznak s mindent báró Bánffy Dezső bölcseségére bíznak. (Úgy van! balfélöl.) Szomorú esemény ez. S midőn mi azt látjuk az ellenzéken, hogy önök mindenben a kormányelnökben bíznak, a kiről pedig nem csak mi, hanem önök is konstatálják, hogy tehetetlen: akkor ránk kettős kötelesség hárul, hogy mindent elkövessünk arra nézve, hogy önöket, ha lehet, törvényes úton, ha nem lehet, a házon kivül más eszközökhöz folyamodva lehetetlenné tegyük, s az ország ügyeit az önök kezéből kivegyük. (Úgy van! balfélöl.) Kötelességünk volna, hogy ez eseményeket a nemzet és a korona figyelmébe ajánljuk. Én jól tudom, hogy ha ez a házon kívül történnék, az az ország nyugalmát igen felzavarná. Ezért egy más módot volnék bátor proponálni. Nemcsak mint képviselő, hanem mint hazafi kötelességet vélek teljesíteni, midőn a t. ház egy oly tiszteletre méltó tagjához fordulok, ki egyúttal ő Felségének egyik első tanácsosa. (Halljuk! Halljuk!) Ez pedig Széll Kálmán t. képviselő úr. Sajnálom, hogy nincs jelen, mert o hozzá egy alázatos kérésem van. Egyszer hozott egy hazafias és önzetlen áldozatot, hatalmi állásáról és fiatal ember létére ambiczióiróS volt képes lemondani, mert nem látta indokoltnak, hogy több millió terhet rakjon az ország nyakára. 0 magánérdekét alárendelte a nemzet érdekének. Mit igazol Széll Kálmán eljárása? 0 Felsége a