Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-338

216 338. országos ülés 1898. október 19-én, szerdán. gazdákat, ne féljen; mi mellette leszünk és észretérítjük a bakafántoskodókat; (Zajos derültség balfelöl. Félkiáltások jóbbfdöl: Igaza van!) de ha elég gyenge lesz és enged nekik és a bársonyszékhez jobban ragaszkodik, mint a gazdák igazához, akkor legyen elkészülve rá, hogy szembe fogja magával találni azokat, a kik nem szóval és furfanggal, hanem becsületes munkával szolgálják hazájukat.« (Derültség a balés szélső baloldalon.) Ezekhez a dolgokhoz természetesen komolyan hozzászólni nem szükséges. A formája sokkal fontosabb a dolognak, mert országszerte főispánok, alispánok, szolgabirák, jegyzők útján minden faluba beviszik az alakoskodásnak, furfangnak, hamisságnak ezt a szellemét. És vájjon nincs-e ebben a legnagyobb perfidia ? Vájjon azt, hogy mi itt ipart teremtünk, egyúttal azzal kell-e becsmérelni, hogy idegen ipar keletkezik, a mely az országgal semmi közösséget nem vállal ? Midőn tudjuk, hogy milliókat költ az állam, hogy ipart teremtsen, hogy ennek az országnak szomorú gazdasági viszonyaiból kiemelkedjünk és egy nagy ipari állam pénzbőségét érjük el, midőn ez egy bevallott gazdasági tendenczia és kormányzati elv, akkor lázítani a nagyipar ellen azokat, a kik különben is a szoeziális viszonyoknál fogva szívesen hajlanak a nagy tőke elleni agitáczióra: ez, t. ház, szemfényvesztés, a melyet a kormány oldaláról űznek, hogy a népet az 8 jogaiban félrevezessék. (Igaz! Úgy van! balfélöl.) És vájjon annak az iparosnak, a kinek családját önök kiállítják az utcza sarkára koldulni, a kezéből nem az az ipartermék veszi-e ki a kenyeret, a mely minden vám nélkül jön be az országba és mert önök nem tették lehetővé, hogy egy átmeneti időben az az iparososztály hozzáalkalmazkodjék a világforgalomhoz, hanem durván és egészen előkészületlenül veszik ki a kenyeret az iparos szájából. Vájjon azokra nézve nem nagyobb mértékben fogja-e a megélhetést biztosítani az, hogy, habár későn, de még most is egy vámvonalban védelmet találnak, hogy addig is, a míg Magyarországon ipar keletkezik, egy vámvonal által évtizedekre biztosítva legyen nekik a megélhetésnek formája, mely a múltban is kenyeret adott nekik? És a kisgazdák! Micsoda hamis beszéd az, hogy az a kisgazda terményeit csak Ausztriában tudja eladni! Hát nem tudják neki megmondani, hogy ha tiz zsák búzája terem, ebből csak 5—6 megy Ausztriába, a többi négy pedig oly államokba, a hol már vám nehezedik rá; ha tehát Ausztriában nem találja meg a piaczot, megtalálja majd ott, a hol búzáját részben már eddig is értékesítette! (Egy láng jobbról: Hol?) Hát Németországban és a világ más piaczain; hisz a búza világtermelési czikk és a mit Ausztriába nem vihet be Magyarország, el fogja helyezhetni Európa más piaczain; mert ha Ausztria máshonnan veszi búzáját, Magyarország búzája viszont ott fog magának új piaczot teremteni! Ámítás azt mondani, hogy csak Ausztiában találjuk meg piaczunkat, mert ha vámterhes lesz is oda való bevitelünk, nem ez fogja megszabni a világversenyben terményeink árát, hanem a nemzetközi forgalom. Egyébként, ha a gazdasági téren fennakadások lesznek, nem áll-e módjában a kormánynak az elért előnyökből az átmeneti időre a gazdáknak adóban vagy másban könnyítéseket nyújtani ? Ezek tehát oly állítások, melyek e kérdés anyagi oldalánál számba sem vehetők. A miniszterelnök úr hivatkozott arra, hogy a vám-ankét igazolta az o álláspontját, mert ott a legtöbben a vámközösség mellett voltak. E részben csak néhány külső körülményre figyelmeztetek. Az ankétből lehetetlen tőkét kovácsolni, mert az oda meghívott 49 szakférfiú között 31 volt kormánypárti. Másodszor a megállapított kérdőpontok között egy sem vonatkozott arra, hogy az önálló vagy a közös vámterület hasznosabb-e? Kizárólag egyes részletkérdések voltak: a vámtarifa beosztása, a mezőgazdaságnak védvámokkal való védelme, nyersanyagok vagy félgyártmányok bebocsátása, — szóval mind detailkérdés; de a vám-ankétnek még csak problémájául sem tűzte ki a kormány azt, hogy az önálló vagy a közös vámterület mellett nyilatkozzék. Hogy mily komolyan vette az egész ankétet a t. kormány, mennyire akart egy vagy más irányban állást foglalni, az kitűnik az ankét egyik tagjának, Hegedüs Sándor képviselőtársunknak beszédéből, a ki egyenesen kijelentette, hogy ezen vámankétnek tárgya nem lehet az, hogy bármely irányban az országnak directivát nyújtson, az egyes-egyedül a t. kormánynak van fentartva s ebben az irányban további vitatkozásnak tere nincs. Hegedüs Sándor képviselő úr azt mondta: »A mi Ausztriával szemben való magnnktartását illeti, ennek legilletékesebb elbírálója a kormány. Azt az előkészületet, melyet fájdalom az országgyűlés határozata folytán meg kellett tenni, más módon kellett volna megtenni, egyszerűen úgy, hogy a kormánynak közvetlenül a szakkörökkel kellett volna érintkezésbe lépnie«. Ha a t. kormány és pártja ezt oly komolyan vette, hogy az országgyűlés intézkedését fájdalommal mintegy sajnálandó ténynek jelezte és magára a t. kormányra bizta, hogy ő legyen legilletékesebb elbírálója az Ausztriával való viszony megítélésének, s midőn ily lelkes hangulatban — kivéve néhány tárgyilagos és emelkedett felszólalást — a vita két napot haladt, akkor feláll a kereskedelmi miniszter úr, ki összehívta