Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.
Ülésnapok - 1896-329
120 129. orszAgos ülés 1898. szeptember 29-én, csütörtökön. mi törvénykönyvünk nekünk egyúttal történetkönyvünk is; az ezredév dicsősége, gyásza, tévedései s vívmányai nyomát mind ott találjuk törvénykönyvünkben és mégsem találunk példát egy királyné emlékének megörökítésére. Igen, mert századoknak kellett lefolyni, míg elérkezett a dicsőültben a magyar királyné eszményképe, aki szivével szivünket hódította meg : megtanulta, megszerette s szeretettel beszélte nyelvünket; elleste, felfogta s magáévá tette ennek a jogaihoz s szabadságához ragaszkodó nemzetnek aspiráczióit, vágyódásait, velünk küzdött küzdelmeinkben, neki is fájtak a mi sérelmeink s így lőn ő, — nem a királyi jogar hatalmával, de mint e nemzet nagyasszonya, szivének ellenálhatatlan erejével a mi szószólónk felséges hitvestársánál : nemzetünk forrón szeretett királyánál, elősegítve a kibékülés, a kiegyezés nagy művét, mely a koronázásban egybeforrasztotta a nemzet és király érdekeit, s tartja ezeket ma is és örökre együtt. Ezen örök emlékű működésében két alapgondolat vezette, a melyek mint tanulságok maradtak reánk ; az egyik az, hogy a szomorúság, a csüggedés korszakában is fenn akarta és tudta is tartani a nemzetnek bizalmát önmaga iránt s hitét jövőjében, s a másik volt a felismerése annak, hogy a nemzet és a korona között összhang nélkül nincs boldogulás. E vonásokból rajzolja meg a történelem is fenséges alakját a magyar királyné eszményének ; a milyen ő volt, az örökre feledhetetlen, a kit nemzetünk iránti érdemei méltóvá avatnak fel a törvénykönyvünkben megörökítésre. Mint ideál, így köti az ő emléke össze a kibékített múltat s a küzdő jövőt, sőt — mint a legmagyarabb királyné szentelt alakja — a nemzeti királyok korszakát, s így változik át aztán a magyar nép legendája történelemmé. Leküzdhetlentíl tört ki egész keblünkből a fájdalom érzése mellett a vágy, vajha szent hamvait hazai földünk fogadhatta volna magába, de ha már ezt a végzet megtagadta tőlünk, örök nyugvó helyét neki a hálás magyar nemzet szívében biztosítja törvénykönyvünknek ez a lapja is, mely mint a fájdalom apothézisa fogja sírjához, emlékéhez vonzani a végtelen időkig élő nemzet minden hű fiát. Hiszen, ha családjának tagjai között kellett is szent porait az elmúlásnak átadnia, nem érezzük-e mi is magunkat az ő családjához tartozóknak, s nem-e hiszszük joggal, hogy a mikor az ő hátrahagyott felséges hitvese, a király gyászol : annak fájdalmát csak egy hű nemzet igaz részvéte enyhítheti. Mi tehát hódolatunkkal s részvétünkkel fordulunk a nemzet atyjához, felséges királyunkhoz és midőn az örök kárhozat átkával sújtjuk a gaz gyilkost, — a király felszentelt ősz fejére a mindenható kegyeit esdjük le s megújítjuk a dicsőültről reánk maradt tanúságokat, melyekre mint palládiumokra nagyobb szüksége lesz nemzetünknek, mint valaha, mert ezeket, vagyis a nemzetnek bizalmát jövőjében s összhangját a koronával, immár egyedül magának kellene ápolnia. Ajánlom a törvényjavaslatot elfogadásra. (Éljenzés). Elnök Kiván-e valaki szólani általánosságban a javaslathoz? (Nem). Ha senkisem kivan szólani, a vitát bezárom. Következik a szavazás. Elfogadja-e a ház a törvényjavaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául ? (Igen !) A javaslat általánosságban elfogadtatik. Következik a részletes tárgyalás. Molnár Antal jegyző (olvassa a törvényjavaslat czimét és szakaszait, a melyek észrevétel nélkül elfogadtatnak). Elnök: Ezzel a mai ülés napirendje le van tárgyalva. A holnap, pénteken d. e. 10 órakor tartandó ülés napirendjére javaslatba hozom a jelenleg elfogadott törvényjavaslat harmadszori felolvasását. Elfogadja a ház? (Igen!) A ház elfogadta. E szerint a határozatot kimondom és az ülést bezárom. (Az ülés végződik d. e. 10 óra 40 pereskor.)
