Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-299

299. országos ülés 1898. május 14-én, szombaton. 121 azt mindnyájan aláírjuk. Az indokolásban a szabad társulás ki van emelve. Áz van mondva, hogy az állam csak kényszerből megy bele a részességbe és szabadul, a mint megerősödött az intézmény. Ha az állam azzal az intenczióval megy bele, hogy csak a kezdetet viszi, azután hagyja őket erejükre, akkor mi indokolja ezen állami omnipotencziát? Hiszen eddig is volt központi szövetkezet, miért dobja azt félre az állam? Miért csinál tabula rázat és új központot? Kérdem, hogyan egyeztethető össze a túloldalon elhangzott egyes szavakkal? Bátor vagyok figyelmeztetni a t. házat Miklós Ödön t. képviselőtársam beszédére, a ki azt mondja: »Az így alakúit szövetkezések ethikai alapjai nagyjelentőségííek és az ilyenek eszményi hatalmát nem szabad szem elől tévesztenünk soha és szerintem nem szabad olyan törekvéseket törvényhozási intézkedéseinkbe beplántálni, a melyek az ilyen természetszerű szabad társulásnak bármikor is gátat szabhatnak.* Ezt Miklós Ödön képviselőtársam mondja, de mondja az egész indokolás. A fősúlyt a szabad társulásra helyezi, hogy lehet az, hogy mást beszél az indokolás és mást a törvényjavaslat. Vájjon ez magában nem elég indok-e arra, hogy a legnagyobb mérvíí bizalmatlanságot felkeltse ezen törvényjavaslattal szemben ? (Igás! Űgy van! balfelől.) Vájjon akkor mi bizhatuuk-e abban az alapban, melyre ezen törvényjavaslat fektetve van. Ha ezen nyilvánvaló intencziót látjuk, lehetetlenség, hogy erre nyugodt lélekkel igent mondjunk. A mi az olcsó hitelt és annak mikénti megteremtését illeti, legyen szabad erre is egy megjegyzést tennem. Én nagyon jól tudom azt, hogy a szövetkezeteknek elsősorban pénz kell és ennek előállításáról kell gondoskodni. De vájjon nem-e egy nagy kötelesség hárul az államra azokért a javaslatokért, kik utolsó filléreikkel hozzájárulnak az államháztartáshoz, tehát, ha azoknak olcsó kölcsönt boesát rendelkezésre, nem-e csak kötelességét teljesíti. Hogyha tud kamatnélküli kölcsönt adni egyes erős intézeteknek, miért nem tud itt, vagy miért, nem biztosíthatja bizonyos mérvig a kibocsátott kötvények bonitását, miért nem ad ezeknek állami biztosítékot, mi akadályozza ebben? (Igaz! Űgy van!balfelöl.) Nincs ő biztosítva a központi intézetnél 80% ra, mert a kibocsátás csak 80°/o-ig van megengedve. Hiszen épen neki kellene elsősorban a legnagyobb bizalommal lenni ezen intézmény iránt. Hogyan lehet a nagyközönségben felkelteni a bizalmat, hogyha az állam intézkedéséből már a bizalmatlanság kitűnik. (Igaz! Úgy van ! balfelől) Sokkal fontosabb, kardinálisabb ügynek látom én ezt, hogy az állam teljes erejével segítségére menne ezen intézmény KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XVI. KÖTET. nek s épen ezen én nagyon üdvösnek tartanám, egészen más hitelalapra fektetni ezen hitelszövetkezeteket, (Helyeslés balfelől.) hogyha az állam a kibocsátott kötvényeknek garancziáját magára vállalja. Van e törvényjavaslatban még egy pont, melyet csak mellékesen hozok fel. Ez a 4. §., a mely azt mondja, hogy minden szövetkezeti tag csak azon mérvben veheti igénybe a hitelt, a mily mérvben annak a maximuma az alapszabályokban megállapítva van. így talán mégis kell, hogy kissé gondolkodjunk, hogy helyes-e ezen intézkedés. Mert mi czélja lehet ennek? Ha annak a megszorult kisgazdának 50—60 forintnyi kölcsönt adunk, úgy hogy a pár száz forintot tevő uzsora tartozását nem tudja megfizetni, úgy nem segítettüuk tulajdonképen azon az osztályon, a melyen segíteni akarunk. Ez által csak azt engedjük meg, hogy a nagyobb halakat elfogdossák az eddig is uzsorakamattal dolgozó intézetek, a kisebb halakat pedig, a melyek úgyis nagy vesződséget és utánjárást okoznak, oda engedjük a hitelszövetkezeteknek. Ennek azt hiszem, jogosultsága nem eléggé indokolt, mert elsősorban is az a központi intézet, a mely a vidéki szövetkezeteknek alapszabályait elbírálja és jóváhagyja, nem is tudja megbírálni azt, hogy azon intézet viszonyainak milyen maximum felelhet meg. Erre tudom, az lesz az ellenvetés, hogy nem lehet megengedni, hogy sógor és koma összeállva, kivegyék egészen a rendelkezésre álló hitelt, úgy hogy azoknak ne juthasson kölcsön. Ha erre elég más erkölcsi akadályozó erő is. De hogy megállapítsunk egy maximumot, mondván, hogy ezen túl nem lehet adni kölcsönt, azt kellőleg nem látom indokoltnak. Akárhány megizmosodott szövetkezet nagyobb összegekkel is rendelkezésére állhat a megszorult kisgazdának és iparosnak. Miért álljuk ennek útját? Elég mód van a maximum megállapítására akkor, mikor elbírálják, vájjon az illető egyén alkalmas-e azon kölcsönre és azon kölcsön nagyságára és mérvére. Erre csak a figyelmet óhajtom fordítni, de nem ragaszkodom hozzá, mert ezt nem tartom lényegesnek. Annál inkább ragaszkodom azonban azokhoz, a miket bátor voltam előadni, mert csak ezen az alapon vagyunk képesek hitelviszonyainkat rendezni, kisgazdáinkat és kisiparosainkat az uzsoratőke karjaiból megmenteni és csak ezáltal leszünk képesek lassanként visszaváltani azt a sok záloglevelet, a mely a mi rovásunkra a külföldön van elhelyezve. Hisz mi és a mi birtokaink jelenleg csak napszámosai vagyunk ezen kibocsátott kötvényeknek, és ha a birtok Magyarország birtoktestében van is, annak az értéke ott künn van és annak a jövedelmét ott künn költik el. (Úgy van! balfelől.) •16