Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.

Ülésnapok - 1896-282

282, országos Ülés 1898, április 20-án, szerdán. 125 miként a modern államnak összes tendencziája a rendőrállam megvalósítása felé gravitál, úgy ez a törvényjavaslat is ennek az átalános törekvésnek egyik kiegészítő része. Elhiszem, sőt megvallom, meg is vagyok győződve róla, mert ismerem a t. kultuszminiszter urnak a lelkületét és gondolkodását, hogy ő nem így kontemplálta ezt a törvényjavaslatot; de hát, t. képviselőház, ismerjük a szabadelvfíségnek gondolkodásmódját és czéljait, ismerjük eljárását, ismerjük azon szokásai, hogy evésközben jön meg az étvágya és így méltán aggódhatunk — mert a törvények tói szokták élni a miniszter urakat — a felett, hogy jöhetnek idők, a midőn a miniszterek és egyáltalán a kormányok ezen törvénynyel kezükben még inkább lenyűgözhetik és leigázhatják az autonómiát. (Úgy van! balfelöl.) Egy analógiára hivatkozom, annál is inkább, mivel itt a házban a javaslat tárgyalása alatt mondották, de még'inkább a közbeszólásokból lehetett kivenni, hogy egyes pontjai e törvényjavaslatnak, például a qualifikáczió és más egyebek épen a görögnemegyesült lelkészek végett hozattak. Azon analógiára nézve, tehát felolvasok egy darabkát egy entrefiléből, az »Egyetértés«ből, a melyet bizonyára nem fog nemzetiségi velleitásokkal gyanúsíthatni, vagy vádolhatni Werner Gyula képviselő úr (olvassa); »A nemzetiségektől való félelem alapjaiban támadta meg a magyar szabadságot. Kiforgattuk törvényeinket, eltűrtük a hatalmaskodásokat, mihelyt arról volt s^ó, hogy a nemzetiségi agitátorokat megfékezhetjük. De azt nem vettük tekintetbe, hogy azt a túlerőt, melyet a kormánynak e czélbóí adtunk, ellenünk is kihasználhatja; elnéztük, hogy e törvényen rést üssenek s nekünk is lett belőle, bajunk; tűrtük a hatalmaskodást az izgatókkal szemben s elkezdtek hatalmaskodni mivelünk is. Magát a választási törvényt furfangos ravaszsággal úgy csináltuk meg, hogy minél kevesebb oláh túlzó kerülhessen be a képviselőházba. Ez is megboszúlta magát, mert az ország egy nagy részéből minden ellenzék kiszorult, nemcsak a nemzetiségi. Belenyugodtunk, mikor kijátszották ezt a választási törvényt is abból a ezélból, hogy egy-egy nemzetiségi jelöltet kibuktassanak. Csakhogy a már egyszer jóváhagyott módot azután minden ellenzékivel szemben alkalmazták s késő volt a lamentáczió. Elnéztük, hogy egy-egy főispán nyakára üljön a doboka- vagy krassómegyei publikumnak s azt mondtuk, úgy kell nekik. De bezzeg hiába protestáltunk, mikor Csongrádban vagy Somogyban hasonló törtérit. Kortesnek, szolgabírónak szabad volt minden, mihelyt az oláhot kellett megfékezni s nem vettük észre, hogy később általános zabolátlanságra használja fel a túlhatalmat, melyet kezébe adtunk. Eljutottunk szépen oda, hogy a kormány ma omnipotens. Nincs se törvény, a mely megvédelmezne ellene, se jog, se hatóság, se instituczió, sem hatalom.« (Igazi Úgy van! bálfelöl.) Igen, t. ház, ettől félek én, hogy ez a törvényjavaslat majd ezekre az állapotokra fog vezetni, mert az egészen nemcsak vörös fonál, hanem valóságos vörös zsinór vagy akár kötél gyanánt vonul végig a kormányhatalomnak ingerencziája, hogy ne mondjam prepotencziája. (Úgy van! balfelöl.) Lássuk csak a törvényjavaslat néhány szakaszát. Igen szép szokása a kultuszminiszter urnak, melyet nem is tudok eléggé magasztalni és megköszönni, hogy eltérően a többi miniszter uraktól, nem a vita végén szólal fel, hogy aztán senki többé hozzá ne szólhasson ahhoz, a mit mondott, . . . (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Wlassics Gyula vallás- és közoktatás ügyi miniszter: A többiek is megteszik! Molnár János: . . . hanem többször is hallatja szavát, hogy hozzászólhassunk ahhoz, a mit felhozott. De noha múr kétszer szólott, azt az ossiáni ködöt, a mely az első szakasz fölött — legalább előttem —- lebeg, nem oszlatta el. Mert t. kultuszminiszter úr, hogy melyek lesznek azok a lelkészségek, a melyeknek kongruáját ki akarja majd egészíteni, mennyire fogja kiegészíteni és mekkora összeg lesz az, a melyet e czéíra szentelni szándékozik: mind e kérdésekre se első, se második válaszában nem kaptunk feleletet, épúgy nem, mint a hogy a törvényjavaslat sem nyújt e felől tájékozást. De a legsűrűbb ködből is, mint a tűzoszlop világol ki az, hogy a kathoJikusok maguk fogják fedezni kongruájuk költségeit, de ráadásul fedezni fogják legalább is felerészben — ha nem többen — a más vallásúakét is, mert hiszen köztudomású dolog, hogy a közadóknak legalább is fele, ha nem több, katholikusok vagyonából, vagy sze mélye után folyik be. De hát eit kívánja, úgy-e bár t. kultuszminiszter úr, az a sokat emlegetett paritás? Vagy ilyen Magyarországon az osztó igazság r Thaly Kálmán: Ilyen ám! Tessék konfiskálni az egyházi vagyont. (Derültség a szélső baloldalon.) Molnár János: A 2. §-ban már ki kezd domborodni az állami omnipotenczia, mert az új lelkészi állások jövedelme csak akkor egészíttetik ki, ha a miniszter az új lelkészi állások szervezését elismerte. Tehát az ultimum fórum mindig a miniszter, az állam. A 3. §. valóságos »placetum«-ot, ha nem is »regium«-ot, de »ministeriale«-t ad a t. miniszter uraknak, illetőleg a minden időbeli kultusz-