Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.
Ülésnapok - 1896-282
120 282. országos ülés 189S. április 20-án, süerdán, állam és a nemzet közötti viszony is méltán eltűrhet némi módosítást, sőt annak némi módosítása indokolt is. Én értem és tisztelem azt az érzést, a mely ebben a parlamentben most uralkodik. Százados harczoknak kegyeletes emléke üli el a lel keket; de méltóztassék megengedni azt is, hogy ezek az érzések nem mozdítják elő az ítélet elfogulatlanságát. (Úgy van! jobb felől.) Különösen Szentiványi Árpád és Győry Elek t. képviselőtársaim abból a szempontból panaszkodtak a törvényjavaslat ellen, hogy az egyes felekezeteknek adóterhe már csaknem elvisel hetetlenné vált és hogy ezen a bajon ez a törvényjavaslat segíteni nem fog. Elmondották azt is, hogy ez az adóteher azzal a következménynyel jár, hogy a hívők a hitüket változtatják nagy számmal, csakhogy a terhektől szabaduljanak, még pedig azzal a leleményességgel, hogy először a katholikus vallást veszik fel és csak azután térnek át a felekezetnélkűliségre. Ez nagyon sajnálatos és megszégyenítő a felekezetekre nézve, de a legkellemetlenebb, nézetem szerint, arra a felekezetre nézve, a melyei ebben a tekintetben a kapzsiság átmeneti stácziójának használnak fel. Jóllehet nincs talán jogom ehhez hozzá szólani, de méltóztassanak megengedni, hogy röviden párhuzamot vonjak azzal a felekezettel, a melyhez én tartozom. Talán szabad kimondanom, hogy ebben az országban a legdrágább vallás a zsidó vallás. Nálunk a legszegényebb zsidó ember is nagy felekezeti adóteherrel visz szájába minden falat húst, a melyet megeszik. De mégsem ez volt az, a mi minket aggasztott. A mi a kitéréseket illeti, a zsidó ember egészen más kísértésekkel áll szemben, mint a felekezeti adóterhekkel. Es mégis a tapasztalat bizonyítja, hogy az a szívósság, melylyel őseink vallásához ragaszkodunk, az a vallásos érzés, mely a keblekben honol ésa mely a lelkek fölött uralkodik, megtartotta és megtartja a jövőre is ezt a felekezetet minden csapás ellenére. Már most mily benyomást tesz az, ha azok a dicsőséges múltú felekezetek, a melyeknek históriáját buzdításképen ismertetjük ífjainkkal, ha ezek a felekezetek azt a buzgó lelkesedést, a példás hithííséget, azokat a tengernyi véráldozatokat, a melyekkel vallásukat megszentelték, helyettesíteni akarják azzal az adókkal, a melyet állami végrehajtó segítségével hajtanak be a hívektől. Ez valóban erkölcsi lehetetlenség! Méltóztassanak elhinni, ha egyszer a lelkekből kivész a vallásos érzelem, pénzzel felekezeti életet fentartani nem lehet. (Helyeslés jobbfelöl.) Gróf Apponyi Albert igen tisztelt képviselőtársam beszédére és határozati javaslatára is kívánok egynéhány megjegyzést tenni. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő úr azt kifogásolja, hogy ez a törvényjavaslat, úgy amint van, az ismeretes két egyházpolitikai rendszer egyikének a keretében sem illik bele. Nem tudom, vájjon csak doktriner megjegyzés volt ez, avagy hibáztatás. Az igaz, hogy sem abba a rendszerbe, a mely a vallásokat állami intézmény jellegével ruházza fel, állami védelem alá helyezi, sem pedig abba a rendszerbe, a mely a felekezeteket teljesen szabadjára bocsátja, nem illik bele. De van a nemzetek jogéletében egy bizonyos történeti fejlődés, és van egy politika, a mely nem áldozza fel a történetileg keletkezett intézményeket, hanem fentartja s tovább fejleszteni, a változó igényeknek megfelelőleg átidomítani igyekszik azokat. A most tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat szintén ezen az alapon áll. Maga a bevett vallásfelekezetek intézménye, magának a reczepcziónak jogi fogalma magyar történeti alakulás. Ha gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam ezzel a történeti alakulással szakítani akar; ha kiméletlenül el akarja tiporni a százados hagyományokat, és azokat a kegyeletes érzéseket, a melyek a nemzet közvéleményében ezen intézményekhez kapcsolvák, akkor igenis helyezkedhetik radikális elvi álláspontokra és áttérhet akár az egyik, akár a másik rendszerhez minden átmenet nélkül. De épen gróf Apponyi Altért t. képviselőtársam nem szoktatott minket arra, hogy az ő egyházpolitikájában ilyen radikalizmust keressünk. Ezért mondottam, hogy nem tudom, hogy ez hibáztatás volt e az ő részéről, vagy csak doktriner magyarázat. A legfőbb kifogása volt gróf Apponyi Albert t. képviselőtársamnak az, hogy ez a törvényjavaslat az egyes felekezetek közt aránytalanul osztja fel az államsegélyt. Ez igaz. De midőn ez a törvényjavaslat általában nem a felekezeteket akarja segíteni, midőn ennek a törvényjavaslatnak rendeltetése az, hogy egyes lelkészeknek, kik kedvezőtlen viszonyok közt vannak, biztosítsa azt a létminimumot, mely őket abba a helyzetbe hozza, hogy a nemzeti közművelődési élettel szemben tisztességgel eleget tehessenek azon kötelezettségüknek, a melyekkel az államnak is tartoznak: akkor arányt nem kereshetünk és arányról szó sem lehet. Mert ezt a segélyt ott kell nyújtani, a hol arra szükség van, és nagyon furcsa dolog volna, ha a nagyobb segélyt oda vinnők, a hol gazdagon vannak dotálva a lelkészek, az arány fentartása okáért, míg ellenben kevesebbet oda, a hol arra szükség van. (Helyeslés jobbfelö'l.) Nem felekezeti érdekből szólok, mert méltóztassanak elhinni, legyen megnyugodva tisztelt képviselőtársam is, hogy az a szám, mely a zsidó felekezetre vonatkozólag a törvényjavaslat indokolásában felhozatott, minden alapot nélkülöz,
