Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.
Ülésnapok - 1896-244
Mi. országos ülés 1898. február 18-án, pénteken91 de igen alacsonyan. Legalább egynek volna tekintélye, az úristennek, a legfőbb elvek forrásának. De ennek sincs a mai rendszer mellett. Azért hivom fel a kultuszminiszter úr figyelmét, hogy intenzivebben neveljen, még pedig valláserkölcsi alapon, hogy, ha már az ember a rendőrségtől, a törvény erejétől nem fél, — mert az ügyes ember el tudja kendőzni a bíínét, legalább féljen attól az Istentől, a ki mindent lát, a rendőrség, a kormány, a miniszter helyett is. (Nagy zaj. Halljuk! Halljuk!) T. ház! Ennek okáért a nevelést én kezdeném a parlamenten, (Közbeszólások: Az jó lenne!) mint legfőbb iskolán, és igazgatójául megtenném Rohonczy Gedeont, a ki becsületes, igazságos, nyíltszívű, szókimondó ember. (Helyeslés a széhö baloldalon. Félkiáltások: Halljuk! Halljuk tovább!) Nem folytatom ezt most tovább, majd máskor. Különben a nevelés ügyét abban hagyva, áttérek egy kényes dologra, (Halljuk! Halljuk!) a mely lehet, hogy a háznak túlsó oldalát is érdekli, de mindenesetre világosságot akarok az országnak nyitni, hogy lásson. Világosságot akarok besugároztatni bizonyos dolgokba, a melyeket, mivel fényük hiányzik, a sablonszerű emberek és a társadalom nagyobb része nem lát, hogy voltakép bizonyos gépezetben, intézményben belülről, hogy folynak a dolgok, hogy készül, teremtődik meg valami és hogyan adja ez bizonyos eseményeknek magyarázatát. Elmondhatom, hogy a mai tanügyi politikában a karaktert jórészt megadja a politika mellett, ebből folyólag a látszatra való dolgozás, az úgynevezett külsőség. A kultuszügyi kereten belül, magában az egész kormányzatban, továbbá lefelé az összes tanügyi hatóságokon végig azt látjuk, hogy látszatra dolgoznak és a kormányzatban benn van a politika és ebből folyólag a korrupczió is. A t. miniszter úr, tudván ezt és látván azt is, hogy vannak bizonyára emberek, a kik a dolgot a maguk mivoltában iparkodnak mérlegelni, ezeknek, de másoknak részére is a legközelebb három levelet irt. Az egyik levelet megírta a nepotizmusról, a másikat a priváta, a mellékfoglalkozás dolgában, a harmadikat pedig a protekczióról. A privátás levelet veszem elő először. Ebben a t. miniszter úr azon óhajtásának és parancsának ad kifejezést, hogy a tanügyi erők lehetőleg mindennemű mellékfoglalkozástól tartózkodjanak, privátórákat ne adjanak, hanem testestől-lelkestől a tanügygyei foglalkozzanak. Hát, t. miniszter úr, ez igen helyes dolog. Az a szakember, a ki nevelés és tanitás magasztos hivatását szolgálja, szentelje életét és lényét ezen hivatásának. Ámde jegyezzük meg, hogy a t. miniszter úr ne csak levelet küldjön nekik a privátáról, hanem küldjön nekik fizetést is. Higyje meg, miniszter úr, privátakat adni annak a szegény tanítónak és tanárnak fáradságába kerül. Tudok városokat, teszem fel Szegedet is, a hol a középiskolai, vagy polgári és kereskedelmi iskolai tanár négy órakor abba hagyja a tanítást és esti hétkor, mint a fáradt eb tér vissza családjához, hogy a társadalom által követelt új igényeknek állásának megfelelőleg eleget tehessen. 0 tehessen eleget, mikor erről a kultuszkormánynak kellene gondoskodni! Azok a tanférfiak nem különös passzióból vállalgatják el a privát tanórákat, baj van ottan, betegség. Ha a bírói karnak a függetlensége kérdését tisztes fizetéssel akarjuk megoldani, tessék tisztes fizetést adni a középiskolai tanároknak is, hogy ilyen foglalkozástól mentesek maradhassanak. Könynyen irkáljuk az ilyen leveleket, palotákból, 12.000 forintos miniszteri fizetés mellett, azoknak, a kik a társadalom által követelt igényeknek nem tudnak megfelelni. A t. miniszter úr akkor, mikor a tanító vagy tanár sem nem bankdirektor, sem nem viczinalista, sem választási költségekből tantiémet nem kap, mikor nyomorog a priváta mellett, mert feleségének, gyermekeinek ruha kell, és megköveteli a társaság, hogy olykor nyilvános összejöveteleken is megjelenjék, mikor hozzájuk fordul a színészet, művészet, mondom, akkor a t. miniszter úr meleg szobában megírt ilyen levéllel kicsavarja a privátának jövedelmét a kezükből. Én helyeslem, hogy szakemberek legyenek, éljenek a tudománynak; de adjanak nekik több jövedelmet, ne költsük a pénzt quótára, választásra, hanem a nemzeti kulturügynek oltárára áldozzuk azt, (Helyeslés balfelől. Egy hang balfelől: Fejezd be!) Úgy hiszem, a házszabályok nem engedik meg a beszédnek holnap való folytatását. (Derültség. Felkiáltások; Nem bizony!) Áttérek a t. miniszter úrnak második levelére, a melyet a nepotizmus tárgyában bocsátott ki. Az egyetemi tanárokhoz szólott, egyébként pedig mindenkinek volt szánva. Ezen levelet a nepotizmusról, hogy az egyetemen az atyafiak protekeziós elhelyezése ne történjék, helyeslem; szűnjék meg a nepotizmus, épúgy, mint a privát óra is. Csakhogy előrebocsátottam kultúrpolitikánknak a karakterét, hogy külsőségre, látszatra való dolgozási, szemfényvesztés és misztifikáczió ez a magyar társadalom előtt. A miniszter úr levelének megjelenése után másodvagy harmadnapra a »Hazánk« egy czikke azt irta: »Könnyű Wlassics miniszter úrnak a nepotizmusról levelet írni, miután ő már elhelyezte jóravaló hivatalokba az ő atyafiait.« Kérdem, a miniszter urat: elkerűlte-e figyelmét ezen paazszus? Ha nem, és van tudomása róla, tett-e n*
