Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-242

50 242. országos ülés 1898. február 16-án, szerdán. nyes emlékei fűződnek, odajutottunk, mondom, hogy nincs biztonságban senki, hogy mondva csinált ürügyek alatt nem törnek-e be családi szentélyébe, hogy azt a legbrutálisabban lábbal tapossák és megbecstelenítsék. Ezt tovább tűrni nem lehet. Ennek a jog- és szabadságtipró eljárásnak határt kell vetni. Ha ma katholikus kör czímén, holnap szoeziális izgatás czímén, holnapután akármi más czímén betörnek egy körbe, egy családba : akkor ez nem egyéb, mint nyilt megtámadása a jogállam rendjének, öntudatlan, vagy talán szándékos törekvés arra, hogy az ország forradalomba kergettessék! Ettől a helyzettől a nemzetet a parlament, melyet czímerek árán szerzett pénzből vásárolt össze a kormány, meg nem mentheti. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Kell, hogy a nemzet lelkiismerete megmozduljon és mint egy élő tiltakozás a szabadság és jog nevében útját állja e kormányzásnak. E féktelen garázdálkodást tűrni nem szabad és nem lehet. Be kell vonnom ez interpelláczióm keretébe azt is, hogy a belügyminiszter úr, a végből, hogy annál könyörtelenebbul, törvényes oltalom czímén gázolhasson végig a gyülekezési jogon, legutóbb rendeletet bocsátott ki, melyly el a népgyűlések tartását az egész országban korlátozni akarja. Ez nyilt megtámadása a magyar alkotmánynak, melynek megdönthetetlen bázisa a szabad gyülekezési jog és a szólásszabadság. Mihelyt egy kormány felemeli kezét, hogy azokat, a kik még beszélni mernek, fojtogassa, üldözőbe vegye, akkor megszűnik Magyarországon a szabadság, akkor ebben az országban nem szabad alkotmányról beszélni, akkor az abszolutizmus Üli uralmát ez országban, a melyet nyomon fog követni a rémuralom, a melyet önök teremtenek és csinálnak s a forradalom, a melyet önök ezzel felidéznek. Talán elragadtam magamat. (Derültség jobbfelöl.) Ne méltóztassanak azon mosolyogni, sem megütközni, mert hogy ha egy parlament elvesztette azt a lelki erőt, a mely még védelmet adhat egy országban a szabadságnak, jognak, alkotmánynak, a mely a művelt világ szemében ennek a nemzetnek, mint szabadságszerető népnek, mint alkotmányos népnek becsületetét védi és megőrzi; akkor önök azt fogják mondani hogy csak a bolondok beszélnek így. De örülök, hogy immár önök között is szaporodni kezdenek a bolondok. (Zajos derültség és éljenzés a baloldalon.) Mert akkor, mikor ezeknek a száma nőni fog, akkor ott is lesznek képviselők, szabadságszerető állampolgárok, a kiknek a lelkiismerete, a haza nevében és a hazaszeretet érdekében, tiltakozni fog az ellen, a mi immár Magyarországon a jelen kormányzat alatt megtörtént. Rendeletet adott ki a belügyminiszter úr, a mely azt mondja, hogy ezentúl a népgyűlések tarthatása engedély útján történik. Sajnos, hogy 1867 óta . . . Perczel Dezső belügyminiszter: Ezernyolczszáznegyvennyolcz óta! Sima Ferencz: Igaza van a t. miniszter úrnak, 1848 óta, de azért mondok 1867-et, mert 1848-ban nem volt ideje a nemzetnek a gyülekezési jog kérdését törvényhozás útján szabályozni és í 848-ban még nem volt Magyarországon olyan szellem, hogy valamely kormány merészelte volna a nemzetnek legnagyobb kincsét, egy nemzetnek szabadságát biztosító legnagyobb alkotmányos tényezőt, a gyülekezési jogot és szólásszabadságot korlátozni. 1867 óta el volt ez hanyagolva, minden pártnak egyformán bűne ez. Az ellenzék bár fel-felszólalt, de osti omolni és küzdeni kellett volna érte mindaddig, míg a gyülekezési jog Magyarországon szabadelvű szellemben törvényhozásilag nem rendeztetett. Nem történt azonban semmi sem. 1867-től 1875-ig, egészen a t. kormány uralmának kezdetéig, nagy hazafiak, szabadságszerető polgárok, a régi idők nagy emberei kormányozták Magyarországot. De még Tisza Kálmánnak is fenn kell tartani a nemzet részéről azt az elismerést, hogy a nemzet szabad gyülekezési jogához, a szólásszabadsághoz és a sajtószabadsághoz nem nyúlt. Ezzel a kormánynyal kezdődik meg a szabadelvűség czégére alatt, hogy a sajtószabadság, gyülekezési jog, szólásszabadság, magánlak megsértése, szentségének megtapodása ezen kormánynak dicsőségére van fentartva. Hát, t. ház, a miniszter úr egyenesen és határozottan megtámadta az 1848 : III. törvényczikk idevonatkozó rendelkezéseit, mikor azt a rendeletet kiadta, mert ahhoz jussa nem volt. Eddig a gyűlések megtarthatásához pusatán csak bejelentés kellett, bejelentés azért, hogy a hatóság tudjon róla, s képviseltesse magát, ha jónak látja, hogy rendzavarás, törvénybe ütköző cselekmény esetén a gyűlést feloszlathassa s az ellen, ki a sérelmet elkövette, megindíthassa a forma szerinti törvényes megtorlás iránt az eljárást. Jövőre nem bejelenteni kell a gyűlést, hanem az illető rendőrhatóságnak vagy annak a kit a belügyminiszter úr kirendel, felfogásától függ, hogy a gyűlés megtartható e. Ha nem is abban a tudatban, abban az c'rzésben, melyben őseink törvényeinket megalkották, de csak abban a sejtelemben élünk, hogy a gyülekezési jog és a szólásszabadság az alkotmánynak, ha nem egyedüli, de egyik fontos garancziáját képezi, követett-e el még nagyobb bűntényt állam és alkotmány ellen a miniszter, mint az, a ki rendőrtisztviselők kezébe teszi le a garancziát, hogy a nép gyűlést tarthat-e és ott beszélhet-e.