Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-247

247. országos ülés 1898. február 24-én, csütörtökön. 163 azt vonom le, hogy azon óriási hatás, melyet a külföldi iparművészeti muzeumok keltettek, elsősorban gyümölcse az azt vezető szellem mozgékonyságának, életrevalóságának, a melynek sikerül nyomán mindenütt lüktető életet teremteni, az emberekben, a tömegekben a szép iránti szeretetet, érdeklődést felébreszteni, és hogy azon szomorú tény okát, hogy nálunk az osztrák KunstIndustrieval egykori Iparművészeti Muzeumunk működésének hatása még seholsem, vagy csak igen kis mértékben észlelhető, épen ezen tulajdonságok hiányában, vagyis inkább abban keresendő, hogy Iparművészeti Muzeumunk, különben kitűnő vezetősége nem bír azokkal az eszközökkel, melyek azt czéltudatos, helyes működésre képesítenék.' Mai felszólalásomnak czélja csak ezen eszközök megadásának kérése. Eddig, í. ház, e tekintetben a riszonyok szomorúbbak voltak. Az Iparművészeti Múzeumnak még helyisége sem volt, gyűjteménye ládákban, halandó ember szemétől teljesen elzárva hevert, az iskolák gyűjteményeiket nem használhatták. Ezt nem szemrehányásképen hozom fel. Financziális viszonyaink bizonyos mértékben indokolttá tették a takarékosságot. Most azonban a helyzet másképen áll. A nagy tőkebeli áldozatok meghozattak, a millenium alkalmával az Iparművészeti Múzeum pompás palotája felépült, a gyűjteménye szakemberek nézete szerint, igen érdekes. Ma tehát csak arról van szó, hogy e gyűjteménynek dotácziója emeltessék, hogy a szervezet hiányossága ne bénítsa meg továbbra is az intézet életrevaló működését. Azt hiszem, hogy e működésre épen ma a helyzet különösen alkalmas. Európaszerte megindult a magasabb művészeti és ipari érintkezésből & renaissance, mindenütt új formák, művészeti, eredeti gondolatok megteremtése körül fordul meg a verseny. A régi sablonok elhaltak. Ily viszonyok közt, midőn a nemzeti motívumok, melyek nálunk itt-ott még feltalálhatók, a külországokban nagy részt már elkallódtak, ezt az igen érdekes fegyvert a nemzetközi versenyben értékesítenünk kell, azt művészetileg fejleszteni szükséges. Erre aránylag magas fokon álló képzőművészet megadhatja a vezetőséget csak arra van szükség, hogy a képzőművészeti múzeum megadja a központot, a hol az így létrejött műtárgyak összegyűjthetők és megadja a szervezetet, a műtárgyak népszerűsítését és terjesztését. Azt hiszem, ily módon talán sikei ülhetne a nemzeti műipart megteremteni és megszabadulni attól az igazán lealázó adótól, melyet másnak, mint az ízléstelenség adójának nevezni nem lehet, a mit eddig lelkiismeretesen szolgáltattunk be a külföldnek. De akkor szakítanunk kell az eddigi tétlenségünkkel. Midőn ezt állítom, a bátorságot erre abból merítem, mert megvizsgáltam iparmuzeumunk szervezetét és arra a meggyőződésre jutottam, hogy az mai formájabau épen arra a működésre, a melynek hatását a külföldi muzeumoknál észleltük, tökéletesen képtelen. Csak néhány példát hozok fel erre. (Mattjuk! Halljuk!) Elsősorban például mindenki tudja azt, hogy a közönség nagyrészének, különösen az iparosoknak ssabad órái leginkább a délutáni időkre esnek és ekkor volna hajlandó a közönség az Iparművészeti Muzeumot látogatni és ott tanulmányokat végezni. Ezt ma nem teheti, mert ez órákban ki van zárva a muzeumokból. Miért ? Egyszerűen azért, mert a múzeum személyzete tűlesekély arra, hogy egész nap szolgálatban lehessen és azért, mert az egész napi fűtés és estéli világítás túl sok pénzbe kerül. A másik példa a könyvtár. A múzeumnak 3000 kötetből álló igen érdekes könyvtára és 42.000 darabból álló, igazán elsőrendű mintalap gyűjteménye van. Mindezt azonban nem használhatja ki a közönség, mert nincs könyvtárnok, a ki azt kezelje és őrizze. Ezért olcsóbbnak tartják azt egyszerűen kulcscsal lezárni. (Mozgás.) Ugyanígy áll a helyzet magával az iparművészeti gytíjteménynyel is. (Halljuk! Halljuk!) Épen úgy, mint a régibb időben, midőn helyisége nem volt,^[daczára a szép palotának és nagy üres termeknek, a gyűjtemény nagy részben ládákban hever még ma is, azért, mert nincs pénz szekrények vételére. Azt hiszem, t. ház, hogy ilyen körülmények között nagyszabású működést az Iparművészeti Múzeumtól várni nem lehet és hogy ezen segíteni kell, ha nem akarjuk, hogy a múzeumra eddig is elköltött összegek kamat nélkül heverjenek. (Helyeslés jobbfelöl.) Elsősorban tehát szaporítani kell a személyzetet és emelni kell a kezelési költségeket. Hogy a személyzet szaporítása méltányos, azt megerősíti bennem egy összehasonlítása hasonló természetű intézetekkel. Ausztriában a Museum fttr Kunstindustrieban, a mely úgy nagyságra, mint czélra a miénkkel tökéletesen megegyezik, a személyzet tizenkét tisztviselőből áll, a mienk háromból; tehát azé négyszer akkora, mint ezé. De nemcsak a külföldön, hanem itt, Magyarországon is, Budapesten a ^Nemzeti Muzeum« régiségtan osztálya — pedig ez végre is csak egy osztály, s mindenesetre sokkal kevesebb aktiv működést igényel, mint az Iparművészeti Múzeum — hat tisztviselővel bir, tehát kétszeresével annak, mint az Iparművészeti Múzeum. Természetesen, ha mi nagy, nemzetgazdasági hatást várunk és óhajtunk az Iparművészeti Múzeumtól, még sok más dolgot is íel kellene sorolnom, ezek felsorolása azonban túl menne azon a kereten, a melyet mai 21*