Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-246

246. országos illés 1898. február 23-án, szerdán. ||,| már; mert a mikor 300 forintos fizetést adnak a tanítóknak és az 20—30-féle tételből áll s Úgyszólván házról házra kell összesy.edniök stb. ez nem fizetés. Ilyen körülmények között ki menne a tanítói pályára. Ezért is látjuk, hogy ezer s nem tudom hány száz tanítói állás van üresedésben. És tudjuk, liogy annyi és annyi ezer tanítóra volna szükség. Azután gondolja meg ä miniszter ár, hogy a tanító nem egyedül arra való, hogy ábéczét tanítson, meg számtant és földrajzot, szóval bizonyos ismereteket közöljön a gyermekkel, hanem a tanító elsősorban nevelő és a nevelői hatást úgy a gyermekekre, mint a felnőttekre szóval és példával kell gyakorolnia, hogy azok a gyermekek és felnőttek legyenek takarékosak, erényesek sorsukban megnyugvók, törvénytisztelők, engedelmesek a felsőbbség iránt. Erre oly sokszor hivatkoznak a t. urak, hogy a tanítótól mennyi függ és mennyit várnak tőle. De ha annak oly csekély fizetést adnak, akkor maga is elégedetlen és nem tudja érvényesíteni nevelői befolyását kellőleg. Hisz ma a családok némileg zülleni kezdenek és azokban is elégedetlen hangok hallatszanak. Ily körülmények között szükséges, hogy a tanítónak meg legyen a községre a nevelő hatása, hogy türelemre, békességre és törvénytiszteletre szóval és példával bnzdítsa a lakosságot. Semmi esetre sem képes nevelő hatást gyakorolni a tanító, ha maga is el van keseredve és elégedetlen az ő sorsának intézőivel szemben. Ke várja a t. miniszter úr azt, hogy a tanítók közt is szocziálista mozgalom legyen, hogy aztán a többi szocziálistákkal karöltve ők is a társadalmi békét és rendet megrontsák, pedig tessék elhinni, hogy ez bekövetkezik, ha nem tesz semmit a miniszter úr és akkor hiába jajgatnak, mint most is jajgatunk a sztrájkok és a szocziálizmus egyéb jelenségei miatt. Igen is, t. miniszter úr, érezze át e tekintetben való nagy felelősségót és tegye meg kötelességét! De, hogy a t. képviselő uraknak is alkalmat adjak bebizonyítani, hogy jó akarattal viseltetnek a néptanítók iránt, és nem CBupán szóval ismerik el azoknak nagy fontosságú mű ködését, hanem tettel is be tudják és akarják ezt bizonyítani, vagyok bátor egy határozati javaslatot előterjeszteni. (Halljuk! Halljuk!) »A képviselőház utasítja a közoktatási kormányt, hogy a néptanítóknak úgy nyugdíjazását, mint általában anyagi helyzetüknek, fizetésüknek kérdését, teljes egészükben felkarolva, a néptanítóknak a kor követelményei és a méltányosság szerint tisztességes javadalmazása és egyúttal a tanítói nyugdíjügy érdekében a lehető legrövidebb idő alatt törvényjavaslatot terjeszszen elo,« Ajánlom elfogadásra. (Helyeslés lalfelöl.) Elnök: Kivan még valaki szólni? Madarász József: T. ház! A t. képviselő úr arra hivott fel bennünket, hogy a néptanítók irányában mutassuk meg, miként nemcsak szóval, hanem a valóságban is óhajtjuk az ő jóvoltukat. Ez a határozati javaslat, a melyet beadott, annyiban keveset mond, a mennyiben a javításra nézve nincs semmi bizonyos összeg benne. Ha tehát netalán képviselőtársaim közül valamennyien nem is szavazhatnak rá, azt ezen határozati javaslat elégtelen volta okozza; én azonban mindenesetre rá fogok szavazni, hanem azon kijelentés mellett, hogy én nem féltem a magyar tanítói kart, hogy ők a társaságiaknak, (Derültség.) vagyis a társbeliekuek, a szócziálistáknak karjaiba dobják magukat, Mert a szocziálizmus magyarul természetesen nem lehet egyéb, mint vagy társiasság, vagy társbeiiség — tehát én nem hiszem, hogy a magyar tanítói kar — lehet mindenütt kivétel — ezeknek a, társbeliekuek a karjaiba dobja magát. Megvagyok győződve, hogy ők ezen nyomorúságos helyzetükben is inkább megmaradnak hazafiaknak, semmint, hogy a nemzetközi izgatók soraiba mennének. Megjegyzem azonban, hogy én a nemesebb értelemben vett társbeliséget helyeslem. Mindnyájunknak bizonyos mérvben társbeliekuek is kell lennünk, annyiban, hogy mindenkinek a sorsán, ha az az államtól és a törvényhozástól függ, a mennyiben szükséges, segítsünk. En hiszem, hogy a t. közoktatásügyi kormánytag úr épúgy lelkiismeretes kötelességének tartja a tanítók helyzetének javítását, mint mi, de lehet, hogy ő ezt csak később óhajtja a ház elé hozni. Ezért én csatlakozom előtteui szólt néppárti képviselőtársam óhajtásához, hogy — az idei költségvetésben már nem lehet — a jövő évi költségvetés ne múljék el a nélkül, hogy ne 400, sőt nem is 500, hanem legalább annyi legyen egy néptanító fizetése, mint a mennyi az állami hivatalnok legcsekélyebbjének, az Írnoknak van: 600 forint. Azt mondják, ez sok pénzbe kerül. Tökéletesen igaz. De ha igaz az, hogy nem is 30, — a mint állíttatik — de csak három-négy millióval több lesz is az ország jövedelme, mint a mennyi előirányozva van, vagy ha nem lesz is annyi, még akkor is, azt mondom, — akár kölcsön útján is fedezzük — a néptanítók fizetését előbb-utóbb fel kell nekünk is emelnünk azon összegre, a mely a tisztességes, a mérsékelt megélhetéshez szükséges: 600 forintra, mint a hogy ők maguk is kívánják. Ezt tehát a^kormány közoktatásügyi tagjának én is figyelmébe ajánlom annyiban, hogy ha többi kormány tagtársai netalán vonakodnának is, azon 1 elkesedéséuél fogva, a melyet — mint tapasz