Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-226

236. orsnágos ülés 1898. jattnár 21-én, Mttto'rto'kon. g3 nak tartják, a melyre Ausztria gazdasági önállósága és politikai függetlensége érdekében törekedni kell. Sőt úgy látszik, a szomszéd országban a dualizmus sorsát máskülönben szivükön viselő pártokból is kiveszett a józan mérsékletnek, a közös érdekek nyugodt megítélésének szelleme, mert különben nem érthetné meg az ember, hogy a Magyarországgal való gazdasági kiegyezés talaját még ezek a pártok is az irántunk való gyűlölség izzó lávájával öntik el abban a balgatag reményben, hogy ez az összeégetett feldúlt föld nekik így többet terem. Lélektani okokból érthető tehát, hogy mikor a dualizmusnak Ausztriában sok Új ellensége támad, a régiek pedig újra felbátorodtak . . . (A szélső balöldálm a terembe lépő Justh Gyulát megéljmsik.) . . . hogy akkor a függetlenségi párt azt gondolta, hogy a közjogi alap megváltoztatásának — mint Kossuth Ferencz képviselő úr monda — gondviselésszerű alkalma elérkezett. Ha a dualizmus valóban az volna, a minek ellenségei hirdetik, makacs akadálya a nemzeti politika érvényesülésének: akkor biztosítom a t. házat, hogy ily gondviselésszerű alkalmak nélkül is rég elsöpörte volna már a közvélemény ébredő ereje. (Mozgás a szélső baloldalon Halljuk! Halljuk!) Az a körülmény, hogy oly mély gyökeret vert a nemzetben, hogy az ország értelmiségének nyolcz tizedrészét a maga részére hódította; az a körülmény, hogy az Önálló rendelkezésről szóló javaslat tárgyalása idején a t. függetlenségi pártnak nem sikerűit országos mozgalmat indítani; és végűi az a körülmény, hogy a községi alapnak egyik legszenvedélyesebb, legkitartóbb és legtehetségesebb elvi ellensége, a hasztalan küzdelembe beleunva, a közpályától való visszalépését oly levélben adta tudtunkra, a melyben Vörösmarty szerint »A vert hadak és füstbe ment reinények« hangulata vonul végig: (Mozgás és derültség a szélső baloldalon.) mindezek és sok egyéb más azt bizonyítják; hogy a nemzetnek esze ágában sincs arra gondolni, hogy a közjogi alapot megváltoztassa, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) és hogy nem is esik nehezére elutasítani magától a kísértés kelyhét, a melyről a nemzeti párt igen tisztelt vezére emlékezett meg egyik legutóbbi nagyszabású beszédében. (Mozgás a szélső baloldalon Halljuk! Halljuk!) A nemzet e magatartásának okát én nem abban keresem, hogy a kiegyezés három évtizede alatt az anyagi téren és a kulturális téren a haladásnak nagy útjait tettük meg; sőt beismerem, hogy a fejlődés törvényénél fogva, — ha nem is oly nagy mértékben, — akkor is haladtunk volna a kultúrában és az anyagi téren, ha a lefolyt idő alatt, az abszolutizmus vasvesszejével kormányoztak volna bennünket. Hogy a nemzet a dualizmus iránt való bizalmának és ragaszkodásának e válságos időkben is tanúságát adta, annak okát én abban találom meg, hogy a 67-es alap nemzeti törekvéseink megvalósítására alkalmasnak bizonyult. Sok mindent lehet a szemére vetni, csak azt nem, hogy a sóhajok hidján vezeti át és óíomfödél alatt tartja fogva a nemzeti politika géniuszát. E tétel bizonyítására nem említem meg barátaink és ellenségeink ama egybehangzó felfogását, hogy a monarchia nemzetközi politikájában túlsúlyra jutottak a magyar politika motivumai. Arra sem helyezek különös súlyt, hogy maga a monarchia keleti politikája úgy tűnhetnék fel, a történelmi párhuzamok előtt, mint késői visszfénye az Anjuak és Hunyadiak keleti politikájának. A német császár látogatása és annak itt elhangzott hires felköszöntőjét sem kívánom hatásaiban és eredményeiben túlbecsülni, (Egy hang a szélső baloldalon: Azt nem Bánffy fogalmazta!) de egy dolgot bizonyít. Erős bizonyítéka az a faji tulajdonságainkat magasztaló császári óda a magyar nemzet önállóságának, ez önállóság európai elismerésének, (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) mert olyaut, t. ház, az egész világ füle hallatára, egy nagy és szabad nemzet ura csak önálló és szabad ország fiaihoi intézhetett. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Én tehát, t. ház, ezeket csak érintve, természetesnek találom, hogy 67 óta sokkal inkább érvényestilt a nemzeti gondolat az ország belső szervezkedésében. Pedig ez volt az, a mit a dualizmus ellenségei leginkább kétségbe vontak. Itt igyekeztek elhitetni a nemzettel, hogy a »rendszer« csak lemondani tud a nemzeti jogok teljességéről; hogy jogfeladás szomorú lejtőjén feltartózhatatlanúl rohanunk lefelé; hogy a kiegyezés óta a magyar közélet tele van Kálváriára emlékeztető momentumokkal: eczettel és epével, a mit a nemzettel megitatnak, töviskoronával, a melyet fejére tesznek és a kereszthalál borzalmával, a mely e korszakban minden nemzeti eszmének egyetlen jutalma. Ezzel szemben, t. ház, hivatkozom arra, hogy a dualizmus 30 éve alatt a kormányzat és az állami élet minden ágában nemzeti irányban haladtunk előre, Hogy magyar a fővárosunk, magyar az iparunk, magyar a kereskedelmünk, magyar a kultúránk, (Úgy van! jóbbfélöl. Ellenmondás a szélső baloldalon.) magyar az önálló állami élet minden terhét viselő (Nagy zaj és ellenmondás a szélső balo'dalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Lukáts Gyula: Az oláhok is magyarok!? (Nagy zaj. Elnök csenget.) Werner Gyula: .. művelt középosztályunk, a mely 50 év előtt még nem volt az: ez az eredmény, t. ház. csak szuverén, idegen ér11*