Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-229

229. országos ülés 1898, Január 31-én, hétfőn. 159 ha közegészségügyi, törvényünk nem csak külsőleg, hanem valóságban is végre volna hajtva és ez a kérdés állandó gondozásban részesülne, akkor a veszély sem lett volna oly nagy, és nem szenvedtünk volna sem anyagilag, sem ember életben oly óriási károsodást. (Igazi Úgy van! a baloldalon.) T. ház! Jelen felszólalásom keretében természetes, hogy a közegészségügy minden ágazatára ki nem terjeszkedhetem s így feladatomul csak azt ismerhetem, hogy egyik vagy másik fontosabb körülményre ráutaljak, s így a közegészségügyünk terén mutatkozó visszás helyzetet feltüntessem: Az 1876 : XIV. törvényezikk egyik főalkotása a körorvosi intézmény s összes közegészségügyünk ezen bázisra van fektetve. Ezen intézmény azonban szervezetében fogyatékosnak, működésében pedig eredménytelennek mondható, mert részben a nagykiterjedésű körök, részben pedig közlekedési nehézségek a körorvos eredményes működésének elháríthatlan akadályul szolgálnak. Ezt csak akként lehetne kikerülnünk, ha a köröket kisebbítenénk; ennek azonban azon nehézség áll útjában, hogy ezáltal a községeknek teherviselése emelkednék egyfelől, másfelől pedig nincs biztosítva, hogy az így megszaporodott körök részére megfelelő számú körorvost kapni lehessen. Ezt annyival is inkább állíthat juk, mert a belügyminiszteri jelentés szerint 178 körorvosi állás van ez idő szerint betöltetlen. A t. belügyminiszter úr ezt azzal indokolja meg, hogy ezek az ország legszegényebb részein vannak s így a körorvos megélhetésének egyéb tényezői is hiányzanak egyfelől, más oldalról pedig, hogy csekély orvosi javadalom van ezen körorvosi állással egybekötve. Én ebben tökéletesen egyetértek a t. miniszter úrral, de abban már nem adok neki igazat, hogy ezen hiányon csak a törvényhatóságok segíthetnének, mert a törvényhatósági határozatok ellen, miket a körorvosok fizetése tekintetében hoznak, felebbezésnek helye nincs. Igen jól tudja a t. miniszter úr. sokkal jobban mint én, hogy azon körülmény, hogy azon körök a magasabb fizetéssel járó terhet akkor sem volnának képesek elviselni, hogy ha a felebbezési fórum, tehát a rendelkezés, mindjárt maga a belügyminiszter úr hatásköréhez tartoznék is. Épen úgy nem osztom a t. belügyminiszter úr azon nézetét sem, hogy ezen hiányon csakis a községek rendezése alkalmával lehetne segíteni. Ezen nyilatkozat előreveti árnyékát annak, hogy a községek rendezése alkalmával a körorvosi intézmény javítása a községek nagyobb megterheltetésével fog járni. De, t. ház, feltéve, hogy máskép lesz ezen bajon segítve, még akkor sem lehetne a t. miniszter úrral egyetértenem, mert azon erős meggyőződésben vagyok, hogy közegészségügyünk jól felfogott érdekében elodázhatatlanúl szükséges, hogy ezen körorvosi állások minélelőbb betöltve legyenek. Addig is, mig a rendezésnek egyéb módja he nem következik, ezen a bajon csak úgy lehetne segíteni, ha ezeknek az orvosoknak a fizetése. 800, sőt a szükséghez képest 1000 forintra is felemeltetnék és az így támadt szükségletet az államkincstár fedezze, a mig — s ezt az igen tisztelt államtitkár úrnak jegyzem meg — az 1876-iki közegészségügyi törvény 8. és 9. §-a az államkincstárt kötelezi is. T. ház! Ez alkalomból nem lesz érdektelen felemlítenem azt a körülményt, hogy egyes köröktől, daczára, hogy azok orvossal ellátva nincsenek, az orvosoknak díjazásai a megyék által felvételeztetnek, a melyek azután közegészségügyi czélokra fordíttatnak ugyan, de nem speczialiter az illető köröknek közegészségügyi czéljaira. így aztán a legszegényebb vidékek oly teher viselésével sújtatnak, a melylyeí szemben viszontszolgáltatást nem nyernek. Ezt a legnagyobb igazságtalanságnak tartom és kérem a belügyminiszter urat, hogy ezen állapotoknak mentül előbb végét szakítani méltóztassék. T. ház! Közegészségügyünk mai hiányos szervezete miatt az orvosi állás is válságos helyzetbe kerül egyrészt a mindinkább szaporodó betegsegélyző egyesületek folytán, másrészt azon körülmény következtében, hogy a hivatalos orvosnak a magánpraxison kivűl meg van engedve, hogy egyéb megbízásokat is elfogadjon, például uradalmi, vasúti, törvényszéki, börtöni, betegsegélyző-egyesületi, biztosító-társulati orvosok is lehetnek. A hivatalos orvos összeköttetéseinél fogva is ezen állásokat sokkal könnyebben megszerezheti, és így, mondhatjuk, hogy ezen javadalmaknak legnagyobb része közöttük oszlik meg. A magánorvos csupán a magángyakorlatra van utalva, s itt a hivatalos orvossal szemben ismét bizonyos hátrányban van, mert a közönség a hivatalos ónos iránt hivatalból kifolyólag is nagyobb bizalommal viseltetik. így aztán a magánorvos kénytelen megélhetési szempontból egyéb kereseti forrás után is nézni, a mi köz egészségügyünknek csak hátrányára szolgál. Más oldalról a hivatalos orvos épen az általam említett megbízások következtében úgy igénybe van véve, hogy állásával járó kötelességének csak részben felelhet meg. Én azon meggyőződésben vagyok, hogy nem volna megengedhető, hogy a hivatalos orvos a magángyakorlaton kivűl még egyéb oly megbízásokat is elfogadhasson, a melyeknek következménye más nem lehet, mint állásával járó kötelességének elhanyagolása. Nagyon ter-