Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-228

228. ©rsíágos ülés 1898. január '29-én, szombaton. 143 hogy ezen művészi testületbe, vagy ezen mtíintézet vezetésébe nyugalmat, rendet és a megkívántató biztosságot hozzák. Azért én arra kérem a t. miniszter urat, hogy ajövőben kellő gondját fordítsa ezen tényekre, és hogy azon jelentésekkel kapcsolatban, melyeket most ismételten kérek a miniszter úrtól s melyeknek benyújtását már a múltban ígérte, legyen szíves a miniszter úr majd a törvényhozást tájékoztatni azon viszonyokról is, a melyek mindenesetre arra fogják indítani a kormányt, hogy a szerződések megkötésénél és a szerződési pontozatok megállapításánál nagyobb óvatossággal és a művészetet és a játékrendet is jobban biztosító módon járjon eb Ezt kívántam megjegyezni; magához a tételhez pedig elvi álláspontomnál fogva most sem járulhatok hozzá. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Lakatos Miklós jegyző: Major Ferencz! Major Ferencz: T. ház! (Halljuk/ Halljuk!) Midőn ezen tételnél felszólalok, félreteszek minden pártkérdést és tisztán a színészetről kívánok úgy szólni, mint a mely testület és intézmény kell, hogy minden magyar ember szívén feküdjék, mert kell, hogy minden magyar ember belássa annak fontosságát és kulturális misszióját. Azt hiszem, mindnyájan át vagyunk hatva attól, hogy úgy múltban, mint a jelenben mindig fennállott és fennáll az a jogosultság, a mely megadta nagy fontosságát a magyar színművészetnek. Nagyon jól tudjuk a történelemből, hogy mily befolyással volt a színészet a nemzeti lelkesedés fölkeltésére, a magyarság terjesztésére. Mindnyájan át vagyunk hatva ennek emlékezetétől és így át kell hatva lennünk azon kötelezettségektől is, a melyek reánk hárulnak, hogy ez a testület és intézmény haladhasson azon az úton és elérhesse azt a czélt, melyre a színészet hivatva van, tudniillik felébreszteni a hazaszeretetet, a szív és lélek nemesítésével fejleszteni a műízlést. Tagadhatatlan az, t. ház, bármennyire legyen is közülünk valaki támogatója a színészetnek, el kell ismernie, hogy a színészet általában és nagyban letért arról az irányról, mely neki a nemzettől kijelölve volt. Hogy ki a hibás ebben? Azt hiszem, egy képen hibás ebben a társadalom, hibás a színművészet és hibás maga a kormányzat. Hibás a társadalom azért, mert az ő elfajult ízlésével folyton mindig erőszakoskodik magán a színművészet művelőin, továbbá ezt az osztályt nem fogadja be a társaságba, hanem mintegy,, onnan kiküszöböli, holott pedig játékával épen ez a testület van hivatva arra, hogy kritikát gyakoroljon magán a társadalmon. De hibás maga a testület is, nagyrészt elvetik maguktól azon nemes ideált, mely pályájuknak fenségességet, egyéniségüknek fokozott tiszteletet parancsolnak úgy, hogy ma már sajnos, legnagyobb részben a színművészet is csak kenyérkérdés. Ép így hibás a kormányzat is, mely látta az irányt, a mely felé már évtizedek óta halad szinmtívészetünk és nem kereste és nem fürkészte, hogy mely okok azok, melyek útját állják a színművészet azon úton való haladásának, a mely a nemzet által kijelölve van, hanem szemet hunyt ezen hibás irány felett kicsinyes, talán anyagi okokból, mert mást feltételezni nem is lehet. Maradjunk egy kicsit Budapesten és nézzük, vájjon azon intézet, a mely minden magyar embernek kell, hogy szemefénye és büszkesége legyen, a nemzeti színház, az utóbbi években nem engedte e át magái szintén azon iránynak, a mely most lábra kapott éa nem dobta-e oda Í a szívet és lelket nemesítő darabok előadását azon könnyebb igényű, sikamlós, érzékesiklandó újabb iránynak, a mely talán mulattató, talán szórakoztató lehet, de a szívet és lelket nem gyönyörködteti, de nem hat oda, hogy jellemeket alkosson, jellemeket teremtsen. (Helyeslés. Igás ! Úgy van! a baloldalon.) Ha valaha szükség volt arra, hogy a színészet, s első sorban a nemzeti színház betöltse hivatását, úgy épen most van arra szükség, a midőn látjuk, hogy épen színművészet terén olyan nagy a dekadenczia, hogy az ember elborzad. Ep most kellene a nemzeti színháznak mint egy oáznak ott lenni, hova mindenki bátran beléphessen, hol mint kristályforrásból a szellemi élvezetet szomjúhozó kielégítést nyerhessen. De mi van ma? Hiszen ha egy újdonság kerül színre a nemzeti színházban, akkor először is a családok kénytelenek fűhöz, fához fordulni, hogy megtudja, vájjon a családjával t

ehnehessen az újdonságot megnézni. Ennek a nemzeti színházban sohasem szabad megtörténni. (Igás! Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) A nemzeti színház nem azért van felállítva, nem azért költünk rá annyi ezreket, nem azért képezi szemünk fényét, hogy a kormányzat által mintegy oda legyen szorítva, hogy kasszadarabokat vegyen elő, hogy mindig azt nézze, hogy mely darabot látogat a közönség, nem arra gondol, hogy a közönséget milyen irányba szoktassa, milyen irányban teremtsen műízlést, mikép teremtsen a nemesebb, a magasabb drámának közönséget és publikumot, hanem csak arra néz, hogy a jövedelem befolyjon. Mélyen tisztelt ház ! Én azt hiszem, hogy ezen a kérdésen nem szabad oly könnyen átsiklanunk, hanem nagyon is bírálat tárgyává kell tennünk az egész színművészeiét Agy itt, de még inkább a vidéki színészetet. T. ház! Maradjunk még a fővárosban. Ha meggondoljuk azt, hogy itt legalább öt-hatezer