Képviselőházi napló, 1896. XI. kötet • 1897. deczember 16–1898. január 17.
Ülésnapok - 1896-202
íí% 202. orsKágos ülés 1897. deczember 21-én, kedden. akkor, mikor József császár felszólította Pálffy útján, engedett volna, változott volna a helyzet. Épen ezen nézetét akarom felolvasni s bizonyítani, hogy nem áll ez, mert a mig együtt vagyunk, s a mig Magyarországon egy modern életbe való közgazdasági önállóság ki nem fejlődik, addig ez az állapot meg nem változik. Mit mond erre Grünwald Béla? (olvassa): »De ha a király pusztító gazdasági politikájánakjogi akadályok nem állottak útjában, politikai okok indíthatták volna elejtésére. Egy legtöbb érdekében sértett nemzet forrongássá, következetes szilárd magatartása, melyből a hatalom azt láthatja, hogy a nemzet komolyan elszánta magát ez érdek védelmére, gondolkodóba ejti a leghatalmasabb fejedelmet is. A nemesség ellenállása, valahányszor adómentességét fenyegették, mindig sikerre vezetett, mert Bécsben meg voltak róla győződve, hogy a nemesség szívósan ragaszkodik e jogához s föltették róla, hogy a végső eszközhöz is képes volna nyúlni, hogy megvédje. Ha a nemesség magatartása az ország gazdasági önállóságának védelmében ép oly komoly és határozott lett volna, nem maradhatott volna hatás nélkül. Mert ez az érdek életbe vágóbb volt a nemesség adómentességénél. Az az összeg, melyet a nemesség adó fejében fizetett volna, csekélység volt ahhoz képest, a mit a nemzet a fennálló vámrendszer következtében vesztett. A gyarmati viszony mint lealázó, mélyen sérthetett minden önérzetes, függetlenségére igazán féltékeny nemzetet. A legnagyobb kár azonban a nemzet magasabb fejlődésének meggátlásában rejlett ez törhetetlenebb volt mindeneknél. Elég ok volt tehát arra, hogy a nemzet komoly küzdelemre tökélje el magát. Ezt a küzdelmet mindenki indokoltnak s jogosultnak tartotta volna s ebben rejlett volna ereje. Politikai indokok birták volna rá a fejedelmeket, hogy Magyarország gazdasági egyéniségét figyelembe vegyék, mint a hogy kénytelenek voltak figyelembe venni politikai egyéniségét.« Grünwald Béla vádolja a nemességet és a gondolatmenete az, hogy ha az ország akarná az önálló vámterületet, ha ki akarná vonni magát az osztrák kizsákmányolási rendszer aló], az csak Magyarországon állana. De a nemesség ezt nem tette, sőt volt egy része, mely az udvar kedvéért máskép gondolkozott, sőt az osztrák gazdasági politikának jelentékeny pártja is volt az országgyűlésen. Azt hiszem, észreveszi a t. ház azt is, hogy hova akarok következtetni, arra tudniillik, hogy nemesak jelentékeny pártja van ma már, harminczéves gazdasági szövetség után, hanem óriási többsége; mert ha egy gazdasági szövetség hosszasan fennáll, oly érdekeket fejt ki, hogy minél tovább tart, annál erősebben átmegy a nemzet életébe. Hanem ez még akkor volt (olvassa): »sőt jelentékeny pártja is van az udvar kedvéért. Midőn az 1807-ik évi országgyűlésen a királyhoz intézendő feliratot tárgyalják, e kifejezés felett: immo ipsum Regnum ad statum quasi Colonialem depriment, melyet némelyek a feliratba bevétetni kivannak, vita keletkezik, Az aulikusok ellenezték a kolónia szó használatát.« Hát, t. ház, itt csak egy eredeti dolog van, hogy az aulikusoknak az indokolásában megint Európa többi tartományaira van hivatkozás. (Olvassa): »De reménységünk sem lehet, hogy a főrendek ráálljanak e kifejezésre. És valóban szokatlan és ismeretlen volt az európai országlásokban; a hol is, ha igazat akarunk mondani, nem igen van szabadabb ország Magyarországnál. Hogy lehessen ezt tehát kolóniának mondani. Főkép a külső nemzetek előtt ez valóban szemet szúrhat és ilyen kifejezésekkel hazánknak függetlenségét meggyengíthetjük.« Tehát a kolóniát el is Nagyták. De annyi bizonyos ; hogy olyan emberek, a kik ennek a pártnak nem voltak tagjai, a kik azonban közéletünkben szerepeltek, mert éles elméjükről, tudásukról mindenki meg volt győződve, a régi, elmúlt kort úgy tekintették, mintha Magyarország Ausztria kolóniája lett volna az elinalt száz esztendő alatt 1745-től 1850-ig, a midőn Magyarország egészen teljesen le lett igázva. 1867-ben a kiegyezéskor ez a kérdés a százados elnyomás befolyása alatt tűzetett napirendre. Élénken emlékszem arra az időre, a midőn 67-ben a nemzet gazdaságilag a legrosszabb viszonyok között volt. Az a rendszer. a melyet 1850-ben megkezdettek, midőn a vámsorompót megszüntették, épen úgy kezdődött, mint ez a korszak. Nagy figyelemmel kisértem akkor is a nemzetgazdasági viszonyait. 1853— 55. években a krimi és olasz háborúk idején Magyarország mezőgazdasága azáltal, hogy szabadon mehetett be Ausztriába, nagyon fellendült. A földnek és általában mindennek jó ára volt; pénzbőség volt. És úgy látszik, hogy daczára annak, hogy Magyarország el volt nyomva, gazdaságilag felvirágozott. De a hatvanas években a dolog ellenkezőre fordult, mert az ország daczára annak, hogy egyéb viszonyok nem változtak, szegényebb lett úgy, hogy a kiegyezés előtt a hatvanharmadíki rossz gazdasági és a hatvanhatodiki fagyási év oly sanyarú viszonyokat teremtett, a milyenek Magyarországon századok alatt is ritkán fordultak elő. 1867-et megelőzte az úgynevezett Schmerling-féle rendszer, a mely azt mondotta: Mi várhatunk! Ez volt a kiéheztetési politika. A mikor azt a kiegyezést a korona és nemzet között létesítették, az országgyűlés Deák Ferencz vezérlete alatt
