Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.
Ülésnapok - 1896-194
194. országos ülés 1897. deczember 11-én, szombaton. 305 tek merültek fel, a melyek kötelességévé teszik a kormánynak és a törvényhozásnak, hogy ne határozzon tovább és ne várja be azt a hosszú időt, a mely alatt a muakáskérdés a maga egészében rendezhető, hanem a munkásbajokat siessenek minél előbb orvosolni, legalább azon a téren, a melyen azoknak elharapódzása egy nagy, hatalmas és az állam létalapját képező osztálynak, a mezőgazdasággal foglalkozók osztályának exisztencziáját koczkáztatja. Mert ha a munkásmozgalmak és követelések a gazdának tönkreteszik egész termését, vagy ha őt oly munkabérek kiszolgáltatására kényszerítik, a melyek nem állnak arányban az ő jövedelmével, akkor az úgy is súlyosan nehezedő mezőgazdasági válság lassanként meg fogja fosztani a munkaadót vagyonától, tönkreteszi adófizetési képességét, miáltal az állam is abba a helyzetbe fog jutni, hogy nem lesz képes teljesíteni mindazon magasztos feladatokat, a melyek hivatását képezik. Másrészt, hogy ha a munkásoknak a megélhetés feltételei nem biztosíttatnak, akkor az állampolgárok százezrei még a mindennapi kenyér tekintetében is a2 állam segélyére lesznek utalva, a mi nemcsak az államnak anyagi kárával fog járni, de a közrendet és a vagyonbiztosságot is veszélyeztetni fogja. Ebből a szempontból kell, nézetem szerint. a törvényjavaslatot megítélni, és épen azért azt mint sürgős szükséget kielégítőt, üdvözlöm. MidÖn a munkaadó és a munkás közti jogviszonyok rendezésének kérdésével a közvélemény behatóbban kezdett foglalkozni, több eszme merült fel. Ilyen volt a munkabéreknek törvényhozás útján való szabályozása. Bármily tetszetősnek látszott is ez a gondolat, nagyon örülök, hogy a javaslat ezen abszurd álláspontra nem helyezkedett. Mert ez oly lépés lett volna az állami szoczializmus felé, a mely magában hordta volna a társadalmi forradalom csiráit. A másik eszme volt, hogy egyrészről a munkaadókat, másrészről a munkásokat egy egységes szervezetté kell tömöríteni, a mely megbízott közegei által zsüriszertíleg intézze el a felmerülő differencziákat. Ez szép, magasztos eszme, mert a társadalmi bajok orvoslására leghivatottabb maga a társadalom. Tudom jól, hogy a külföldön ilyen intézmények sikerrel működnek, de azért még sem tartottam volna helyesnek, ha a javaslat ezt az intézményt akarta volna meghonosítani. Először azért, mert a magyar ember, különösen a magyar gazda nagyon kevés hajlammal bír a társulásra, de másodszor a munkaadók szórványosan, egyenkint, egymástól távol laknak és így már fizikai akadályok is gördülnek az elé, hogy tömörüljenek. De leginkább azért, mert az aratási, cséplés! és ezzel kapcsolatos egyéb munkák az évnek nagyon KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. X. KÖTET. rövid, úgyszólván egy pár heti idejére vannak konczentrálva, a mi a gazdának összes munkaerejét igénybe veszi. Csak a maga dolgát legyen képes e rövid idő alatt elvégezni, éjjelt nappallá téve, bizony nem igen ér rá akkor mások bajával vesződni, ha ez a mások baja közvetve az ő bajává lesz is. Helyeslem tehát, hogy a javaslat nem erre az álláspontra helyezkedett, de azért megengedi, lehetővé teszi, hogy ott, a hol a viszonyok és körülmények azt megengedik, a szerződő felek maguk alkotta bizottság elé vihessék ügyük elintézését. A két szélső irányzat között szerintem a javaslat megtalálta a helyes középutat. Mert három alapgondolat, három alapeszme van a javaslatban. Az első az, hogy a szerződések teljesítését kell törvényhozási intézkedések által biztosítani. A másik az, hogy magába a törvénybe felvétessenek mindazok az intézkedések, a melyek hivatva lesznek a felmerülő differencziáknak elejét venni. A harmadik pedig az, hogy a szerződésszegésnek büntetőjogi következményei is lesznek. És ezt a három alapelvet az én nézetem szerint a javakat úgy oldotta meg, hogy egyenlő tekintettel volt úgy a munkások, mint a munkaadók jogos érdekeire, mert igenis egyenlő tekintettel kell lenni arra a két érdekre és nagyon helytelen álláspontra helyezkednék az, a ki a munkásmozgalmakat tisztán a szoczializmus, az anarchizmus izgatásaira vezetné vissza. Én nagyon tudom, t. ház, hogy ezeknek is nagy részük van ebben, de a történelem tanásítja, hogy társadalmi és osztálymozgalmak s rendszerint a kenyérkérdésben lelték csirájukat. Hiszen a munkások és munkaadók közti differencziák eddig csak szórványosan jelentkeztek nálunk, nem is vidékenként, hanem egyes esetekben, leginkább akkor, ha rossz volt a termés, vagy elemi csapások megrontották azt. És a munkaadó rendszerint képes volt ezeket a differencziákat saját legjobb belátása szerint elintézni és csak nagyon ritka esetben volt kénytelen hatósági segélyt igénybe venni. S miért volt ez, t. ház? Azért, mert régen a szerződések túlnyomó részben részre szóltak s a magas gabonaárak mellett a munkás azon helyzetben volt, hogy még gyenge termés esetén is képes volt megszerezni magának azt, a mire saját maga és családja fentartására szüksége volt. De a gabonaárak rohamos hanyatlása odaterelte az ő állapotát, hogy csak igen jó termés esetén képes szükségletét magának megszerezni. És egyrészről a jövedelmek csökkenése, másrészről a közterhek emelkedése a munkaadót azon kényszerhelyzetbe hozta, hogy gazdasági mérlegének megbillent egyensúlyát legalább olcsóbb munkabérrel iparkodjék némileg helyrehozni. 38