Képviselőházi napló, 1896. IX. kötet • 1897. julius 26–augusztus 19.

Ülésnapok - 1896-148

148. országos ülés 1897. július 27-én, kedden. 47 hogy kinyomassák, mert azt mondták, hogy zsidó lapot nem szabad kinyomatni, juridikust jüdischnek olvasván. T. ház! Hogy a sajtószabadságnak megnyirbálásához mi hozzá nem járulhatunk, az nagyon természetes dolog, mert a sajtószabadság megnyirbálása egyértelmű volna az 1848-iki törvényeknek reakczionárius irányban való megváltoztatásával. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Azt az érvet sem fogadhatom el, — nem tudom, talán Groisz Gusztáv képviselő úr mondotta — hogy egyetlenegy törvény sincs úgy megalkotva, hogy az változás alá ne kerüljön. Hát igaz, hogy egyetlen törvény sincsen megváítoztathatlanúl megalkotva. Mi ezt állítjuk, különösen a 67-iki törvényekkel szemben ; de önök akkor ép az ellenkezőt állítják és azt mondják, hogy ez »ne nyúlj hozzám*, ez egy örökre megalkotott törvény, a melyet elinteni nem szabad; a sajtószabadságnak és a sajtótörvénynek az érintése azonban inczidentaliter történik. Hogy egy paragrafussal a perrendtartásba belevigyük a sajtó szabadságát biztosító résznek legfontosabbikát, abba annál kevésbbé nyugodhatunk bele, mert ha vannak pótolni valók az 1848-iki sajtótörvényekben, azokat a pótlásokat méltóztassanak egy szerves, egészen kidolgozott törvényjavaslatban megtenni, nem pedig úgy a bűnvádi perrendtartásba mintegy beleesempészni. (Nagy zaj. Tetszés a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! Én mindig abban a reményben voltam, és még ma is abban a reményben vagyok, — hogy meddig leszek, azt nem tudom — hogy mi talán nem vagyunk oly szomorú helyzetben, hogy a mi államférfiaink az ilyen reakezionáriusnak mutatkozó törvényjavaslatot, ha a közvélemény oly impozánsul nyilvánul ellene, mint a hogy nyilvánult a 16. §. ellen, vissza ne vonják, mert ha visszavonják, a magas színvonalon álló tudósoknak és a t. minisztériumnak csak előnyére fog válni, mert nem fog egyebet jelenteni, mint azt, hogy eszélyességgel birnak, az eszélyesség pedig soha sem magánembernek, sem államférfinak nem ártott, az csak használt. En tehát abból a gondolatból indulok ki, hogy még mindig megvan a mód és alkalom, hogy a t. többség a jobb meggyőződését vegye elő és be fogja látni, hogy ezen kérdéssel játszani, a parlamentnek nyugalmát végleg felzavarni nem helyes, nem eszélyes, nyugodt, körültekintő államférfiúhoz nem méltó. (Helyeslés a szélsőbalon.) Hogy követelheti a t. többség a kisebbségtől, ama gőgös, fitymáló kijelentések után, melyek a túloldalról elhangzottak, hogy mintegy megalázkodva oda menjen, bocsánatot kérjen, hogy bátorkodik legjobb meggyőződése szerint egy reakczionárius törvényjavaslatot megtámadni. Ezt, uraim, ne várják. Ezt követelni nem volna tisztesség önöktől, és nem volna hazafias cselekedet tőlünk. Mert hiszen mit teszünk, midőn a törvényjavaslat megvalósulását megakadályozzuk? Azon szerepet és kötelességet teljesítjük, a mire hivatva van a világító torony. Megmutatjuk a szirteket és örvényeket, melyektől óvni kell nemzetünk hajóját. De ennél többet teszünk, azt, hogy meg akarjuk óvni a többséget, hogy ne essék abba a bűnbe, mint az egyszeri gyerek, a ki azért verte meg dajkáját, mert jó tejet szopott tőle. Önök az 1848-diki törvényeket akarják megnyirbálni, a melyeknek égise alatt jutott ik e padokra. Kérdem, hogy csak egyetlen liberális eszme, hazafias gondolat a maga teljességében megvalósulhatott volna-e, ha nem volna sajtószabadságunk. Tehát minden olyan lépés, mely annak megnyirbálására tör, egyértelmű azzal, liogy a liberális eszme megvalósításának írtjába áll, s a kik ilyen irányban akarják a sajtótörvényt módosítani, azok álliberálisok. Ne mondják, hirdessék, hogy önök liberálisok, mert visszafelé haladnak, mikor ilyen törvénynek keresztülvitelére makacsul vállalkoznak. De van ezen kérdésnek egy másik oldala is, én ugyan azt sem hiszem el, hogy egészen úgy volna, tudniillik az mondatik, hogy nem oda néz a kancsi mészáros, a hová ütni akar, egyéb a czélja ezen egész manővernek, az, hogy a klotürt életbeléptessék, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Azért állítják fel azt a thezist, hogy a parlamentáris rendszer meg van zavarva, a nyugodt tanácskozás ki van zárva, minden alkotásnak útja van állva, úgy hogy maga a minisztérium is kotlásában megzavartatok és a forradalom szélére vezettük Magyarországot. Én ezt nem hiszem, hogy ez így volna, de azok sem hiszik, a kik azt hirdetik és a mikor ezt egy leheletre elmondják, úgy, hogy mennyire sajnálják, ezen derék ellenzéket, hogy a csávába belement, mert e miatt kénytelenek a klotűrt behozni. Pedig mily hasznot szolgáltatott volna az ellenzék az országnak, ha a quóta felemelését megakadályozva egy helyes kiegyezést forszírozott volna ki evvel a most kifejtett energiával. Ezek a siralmas hangok eszembe juttatják Holtéinak egy regényét, melyben egy gróf és egy pap szerepel. A papnak az a betegsége volt, hogy mindig emóczió kellett neki. Ezt tudván a jószívű gróf, érzékenyen elmesélte neki, bogy nagyreményű szép fia oly váratlanul tűnt el az élők sorából, mintha villámcsapás ütötte volna agyon. A pap ezen kisírta magát, a grófnak azonban nem volt fia és így meg sem hallhatott, de mégis nagyon emberséges dolgot cselekedett, mert az öreg papnak megvolt az emócziója.