Képviselőházi napló, 1896. IX. kötet • 1897. julius 26–augusztus 19.
Ülésnapok - 1896-147
147. országos ülés 1897. Julius 26-án, hétfim. 1? ségiiknél fogva a legkisebb garancziát sem nyújtják arra, hogy e béketárgyalásoknak eredményei Jegyének; addig azokban részt nem veszünk. (Helyeslés a néppárton.) Abban a perezben, melyben a túloldal nagy multa politikusai elérkezettnek látják azt az időt, hogy a megszakított tárgyalások folyamát fölvegyék, a néppárt szívesen elfogadja a nyújtott jobbot és belemegy a béketárgyalásokba. Ezeket tartottam szükségesnek pártunk igazolására elmondani. Most áttérek a miniszterelnök úr indítványára, vagyis az ülések idejének meghosszabbítására. Valamely tény helyesvoltát ágy ítélhetjük meg legjobban, ha bíráljuk, először indokolt-e, másodszor czélhoz vezető-e? De ezt az indítványt bármely szempontból bíráljuk is, a kritikát meg nem állja. Nem indokolt, mert nem az ellenzék az oka, hogy a czukoradó javaslat elkésve lett beterjesztve, hogy a sürgős javaslatok egész sora várja az elintézést, hanem csak a kormány hibás munkabeosztása. (Helyeslés bálfelöl.) Elismerem, hogy ehhez hozzájárult az az elkesedés is, melynek felidézésében a túloldal néhány tagja exczellál, s kivált a 16. §. kérdése, mely az ellenzéket egyesítette s annak bebizonyítására buzdította, hogy az oly gyakran kigúnyolt, kicsi, de lelkes sereg a numerikus súlyával oly gyakran kérkedő többséget megbírja akasztani akeziójában. Ezért vagyunk most az idő fogytán. De azért, mert az ellenzék közel négy hónapon át majdnem egyedül világította meg a tárgyalt javaslatokat, nagy fáradsággal és önfeláldozással; azért mert az ellenzék szólásjogával élt, az üléseket most a küzdő ellenzék rovására, a nyári hőségben meghosszabbítani, sem indokolt, sem méltányos, de nem is emberies. (Úgy van! balfelöl) De az indítvány nem is czélhoz vezető; mert ha a kormány csökönyösen ragaszkodnék hozzá, kényszeríteni fogja az ellenzéket, hogy a túloldalt is vonja be a parlamenti tárgyalásokba s ha beszélésre nem kényszeríthetné, kényszeríteni fogja arra, a mit az igen szívesen tesz, a szavazásra, hogy így nyerje meg a pihenésre szükséges időt. De nem is annyira e kérdést akartam fejtegetni, mint inkább azt a másikat: nem lebeg-e a kormány és pártja előtt egy titkos be nem vallott czél ? Ha fokról-fokra figyelemmel kísérem azt a visszafejlődést, melyet közéletünk az utóbbi időben s kivált a jelen kormány alatt tett, lehetetlen, hogy ne jussak azon eredményre, hogy elérkezettnek hiszi a t. kormány azon időpontot, midőn nagy játszmájának utolsó kártyáját, tudniillik a parlamenti szófásszabadságnak békóba verését adja ki. (Igaz! Ügy van! balfelöl.) »Non datur saltus in iiatura« — mondja egy KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. IX. KÖTET. régi latin közmondás; tehát az alkotmányos jogaikat, a közszabadságot nem egyszerre akarja a t. kormány elnyomni, hanem csak részletenként, fokonként. Kezdette az egyesülési jognál, folytatta a gyülekezésnél, eltiporta a szabad választás jogát, meg akarta tépni a sajtószabadságot és mikor az ellenzék egyesülten, lelkesedéssel, kitartással azt megvédeni akarta, akkor nem riadna vissza a parlamentáris szólásszabadságnak megszorításától sem. Ezen titkos czél előhirnökeként jelent meg a t. miniszterelnök úr javaslata ; ezen czél elérésére szolgált gróf Tisza István úr múltkori beszéde. Nem akarok vele bővebben foglalkozni, csak egyetlen részletére kívánom reflexiómat megtenni; mert én a keserűség újabb magvait nem akarom e teremben elhinteni; mert megérdemelt kemény ítéletet mondott a felett e padokról Komjáthy Béla t. képviselő úr, a melynél keményebbet már nem lehetett mondani. Gróf Tisza István beszédének azon részlete, a mely különösen felébresztette az én figyelmemet, az volt, hogy voltak számos preczedensek, a mikor ilyen indítványok minden vita nélkül lettek a t. ház által elfogadva és a mennyire az ő emlékezete visszaterjed a múltba, nem volt eset rá, hogy keményebb megvitatások tárgyát képezte volna. Hozzáfűzte ehhez azt, hogy az ellenvetések, a melyek azt mondják, hogy ez nagy fáradsággal és nagy erőfeszítéssel jár, majdnem nevetségeseknek tűnnek fel. Nagyon sajnálom, hogy gróf Tisza István úr emlékezete a múltba nem terjed egészen viszsza az 1872-ík évi obstrukczióig, a mikor gróf Tisza Kálmán maga egy konkrét esetben homlokegyenest ellenkezőleg nyilatkozott. Tette ezt nem a nyári hőségben, nem Julius vége felé, hanem 1872. február 26-án, midőn Zsedényi Ede képviselő azt indítványozta, hogy miután az országgyűlés bezárásáig csak 46 tárgyalási nap van és a nagyfontosságú törvényjavaslatoknak egész halmaza várja még az elintézést; az üléseket erre a 46 ülésre legalább egy órával, tudniillik délután 3 óráig hosszabbítsák meg. Nézzük, mit felelt erre Tisza Kálmán, az akkori oppoziczió vezére. (Halljuk! Halljuk!) A következőleg szólt (olvassa): »Én határozottan helytelennek tartom, hogy midőn oly törvényjavaslatok tárgyaltatnak, a melyek nagy fontosságuknál fogva a képviselőháznak éber figyelmét veszik igénybe, azon tárgyalások oly hosszúra szándékoltatnak nyújtatni, hogy az éber figyelem lehetetlen legyen. Még igazolható volna ez, hogyha ezen meghosszabbítás az általános vitára szoríttatnék; de midőn egyes szakaszokat kell megállapítani, midőn folytonos figyelemmel kellene mindenkinek az egyes pontokra lenni, akkor az ülés tartamát túlságosan meghosszabbítani 3