Képviselőházi napló, 1896. IX. kötet • 1897. julius 26–augusztus 19.

Ülésnapok - 1896-147

4 147. országos ülés 1897. . július 26-án, hétfőn. Ügy van! a szélső baloldalon.) Ez ellen én nem tiltakozom, mert minden ember úgy vitatkozik, a hogy tud, és hallgat, a hogy tud. (Igaz! ügy van ! a szélső haloldalon,) Miután a miniszter­elnök úr indítványának indokát kénytelenek va­gyunk bírálat alá venni, mert csak akkor tudunk az indítvány fölött határozni, méltóz­tassanak őszintén megmondani, vájjon mi nem vagyunk-e kénytelenek gúnyolódásnak venni ezt a kijelentést, akkor, mikor annak előzményei vannak? Behatónak jelzi ezt a tárgyalást, a mely foly és még behatóbbá akarja tenni akkor, midőn az itt enuncz ; á!t álláspont szerint hiva­talos jelleggel biró Nemzetben már midőn ezen javaslat tárgyalása Julius 1-én megindult, tehát az indítvány benyújtása előtt több mint három héttel, mikor alig egy-két teljesen szakszerű, a dolog lényegével foglalkozó oly felszólalás hang­zott fel, melyről maga a pénzügyminiszter úr is azt mondta, hogy a legtárgyilagosabb, leg­szakszerűbb fölszólalások voltak, melyekben sok megszívlelni való volt, a miniszterelnök úr szük­ségesnek látta azt kérdezni tőlünk: honnan veszi a Kossuth-párt a bátorságot, hogy a maga gonosz kis játékait a magyar gazdák szándékos megkárosításával tovább űzze? Mikor már a vita elején ráfogták e pártra, hogy a gazdák szándékos megkárosítására tö­rekszik csak, s mikor ezen indokolásnak előre vetett árnyéka az, hogy ezen argumentummal azt a népszerűséget, melylyel az ellenzéki pártok az igazi magyar gazdaközönség szivében bírnak, előre diszkreditálja, akkor azt az indokot, melyet a t. miniszterelnök úr az indítvány mellett fel­hoz, hogy tudniillik ő beható tárgyalást igényel, egyébnek, mint gúnynak tekinteni nem lehet, mert ha ez nem gúny, akkor én nem tudom, mi az őszinteség. (Igaz! Ugy van! a bal' és szélső baloldalon,) Azt mondhatná valaki, hogy hiszen akkor, mikor ezt megírták, már ezelőtt egy nagy be­ható vita folyt a bűnvádi perrendtartás életbe­léptetése felett, melynek végét a kormányelnök úr belátni nem volt képes E tekintetben teljesen a beismerés terén állunk, mert az igaz, hogy a bűnvádi perrendtartás életbelép'etési törvénynek 16. §-ában kontemplált azon rendelkezés ellen, melyben mi a sajtószabadság imminens meg­támadását láttuk, a parlamentáris eszközök min­denikének felhasználását elhatároztuk. (Igaz! Ügy van! a szélsőbalon) Ezt a párt sohasem ta­gadta, ne méltóztassék tehát azt mondani, hogy mi eltagadtuk, mert nekünk eltagadni valónk nincs; igenis elhatározta a Kossuth-párc és hozzája csatlakozott az ellenzék többi árnya­lata arra nézve, hogy a végletekig menő parla­menti harczot veszi fel a sajtószabadságért, melyért annak idején félistenek véreztek, és mely 30 esztendőn kere-ztűl ezen párt programm­jának integráns részét képezte. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezt nem tagadja senki, de tovább nem mentünk. Ezen őszinteség után, melyet eddig sem volt oka senkinek kétségbe vonni, méltóztassék megengedni, hogy ezen vita számára, a mely utóbb czukorba lett fojtva, vindikáljam azokat a jelzőket, a melyekkel a t. túloldal hivatalos lapja politikai ügyekben, egyenesen hirdette, hogy igenis vannak esetek, mikor ily harcz megengedett. Azt mondja ugyanis a »Nemzet« Julius 2 iki számában hogy (olvassa): »Aránylag fiatal modern parlamentarizmusunk két nevezetes preczedenssel rendelkezik. Az első 1872-ben a Lónyay—Tóth Vilmos-féle választási törvény­javaslat tárgyalásánál, a mikor a balközép Tisza Kálmán vezérlete alatt csinált obstrukcziót; a második a Szapáry-féle közigazgatási reformnál, a mikor a szélső baloldal Irányi Dániel vezetése alatt a mérsékelt ellenzék későbbi csatlakozá­sával, megakadályozta a reform törvénynyé válását. Mindkét eset magán viselte a parlamenti végszükség ismérveit, a nagy elvi kérdések körüli végletekig elkeserfílt mérkőzést«. Ezt vindikáljuk mi azon vita számára is, melyet kezdtünk a bizottságban, folytattunk a házban és folytatni fogunk addig, míg elveink nem diadalmaskodnak. De a túloldal hivatalos lapjában hirdetett e politikai igazsággal homlok­egyenest ellenkezik gróf Tisza István úr állás­pontja, a ki elítéli a 72-iki obstrukcziót, holott a párt hivatalos orgánuma ez obstrukcziót szank­czionálta és az azóta eltelt egy hónap alatt a lap ez álláspontját sem gróf Tisza István, sem más meg nem czáfolta. Ismétlem tehát, hogy nemcsak a mi, hanem a túloldal eddigi állás­pontja szerint is, jogosult a parlamenti harcz azon faja, melyet mi megindítottunk, ha nagy elvi kérdésekről van szó. Már most az a kér­dés, tényleg elvi kérdés körül forgott-e har­czunk? S itt kitérek a »Magyar Ujság«-ra, a túloldal másik hivatalos közlönyére, mely szerint az a szombati kérelmem, melynek alapján ma beszélhetek, obstrukcziönális fogás volt, és hogy én, mint a lap magát kifejezte, régi taktikához folyamodtam. Pedig én — sajnálom, hogy nem értették kérésemet — csak azt mondtam: azt kivánja-e a ház, hogy most beszéljek-e vagy hétfőn? De a »Magyar Ujság« e vádja daczára sem akarok most obstrukcziönális ismétlésekbe bocsátkozni, mert szakszerű fejtegetésekbe kel­lene bocsátkoznom, a melyben már volt alkal­munk azelőtt. De hogy elvi kérdés-e az, a melyről itt szó van, azt mi magunk határozzuk meg. Ha egyéb rendelkezési jogunk nincs is, annyi csak van, hogy magunk szabjuk meg,

Next

/
Thumbnails
Contents