Képviselőházi napló, 1896. VIII. kötet • 1897. julius 5–julius 24.

Ülésnapok - 1896-130

130. országos itlés 1897. Julius 6-án, kedden. Sí így hangzik: törököt fogtam, de nem ereszt. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) így fogtuk meg a törököt a czukorprémiumnál is. Azt a látszólagos haszuot, melylyel az bennünket kecsegtet, nagy áldozatok s közjogi sérelmek árán vásároljuk meg, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) mely közjogi sérelemmel — mint a hogy azt igen tisztelt barátom, Eötvös Károly kifejezte — tárt kaput nyitunk az egymásután következő beláthatatlan sérelmek hosszú sorának. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mindezek azt bizonyítják, hogy nem jó a kétfejű sas lábára kapaszkodni, mert belevágja karmait testünkbe (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) s viszen magával beláthatatlan meszszeségbe. T. ház! A régi közmondás azt tartja: »Kárán tanúi a magyar*. De ma már e közmondást is meg kell változtatni ily módon : »Kárán se tanúi a magyar.« (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Annyi kísérlet, annyi hatalmi túlkapások se győztek meg még bennünket arról, hogy a mit Európa többi nemzetei messze, idegen világrészekben tíznek, Ausztria velünk űzi gyarmatpolitikáját századok óta. (Úgy van! ügy van! a szélső baloldalon.) Elismeri ugyan, hogy egyenjogú államtársa vagyunk, de a hol lehet előjogokat gyakorol felettünk, kizsákmányolja jóhiszeműségünket, kiszivattyúzza zsírunkat és vérünket. És ki támogatja ezen törekvésében ? Rendesen a magyar kormány. Miért ? Nem mondom, rosszakaratból, távol legyen tőlem, hogy a t. kabinet tagjait rosszakarattal gyanúsítsam, de igen is erőtlenségből, férfiatlan-, önmegalázkodó gyengeségből, mert nem bir a viszonyokon felül emelkedni és a közösügyes rendszernek mindinkább összébb és összébb szoruló lánczszemein tágítani. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Pedig a t. miniszterelnök úr olykor fennen dicsekszik erejével, feledi azonban, hogy az erő és erőszak két különböző dolog. Míg az erő folytonos fejlődési képességgel bir a küzdelemben, addig az erőszak olyan, mint a felfújt hólyag, a mely, ha túlerőltetik, szétpattan. Az ellenzékkel szemben lehet ugyan, sőt volt is a t. miniszterelnök úrnak a választásoknál ereje, de itt a házban az az erőtől duzzadó hatalom, a melyet 8 kezében tart, és a melyről azt hiszi, mint a játszó gyermek a feleresztett léggömbről, hogy az őt magasabb regióba emeli, és talán a világ urává teszi, nem egyéb, mint papírsárkány: ijesztgetni lehet ugyan vele, de félni senki sem fél tőle. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ennek az erőnek még csak halvány megnyilatkozását sem láttuk Ausztriával szemben, pedig ha valamikor, most volna arra igazán nagy szükség. Sajnos azonban, úgy közgazdászati, mint közjogi téren napról-napra ellenkező tünetekkel találkozunk. Törvényalkotásaink egy részéből nemcsak az tűnik ki, hogy nem járunk a magunk lábán, hanem Ausztria járszalagába kapaszkodunk és annak mozdulataihoz alkalmazzuk saját mozdulatainkat, de kitűnik az is, hogy a mit alkotunk, Ausztria kedvéért, vagy legalább annak javára alkotjuk. Pedig a magyarban van annyi önálló alkotási képesség, hogy nemcsak holmi lágyfejtí, de a legkeményebb fejű nemzettel is felveheti és kiállhatja a versenyt. De hát ezt a kordivatot a lojalitás hozza magával. Ezen nagy, úgyszólván meseszerű fenség kedvéért sokszor valóságos harakirit követünk el önmagunkon. Azért nem kell nekünk önálló magyar hadsereg, mert hatalmasabbak lehetnénk Ausztriánál, azért nem kell önálló bank, önálló vámterület, mert gazdagabbak lehetnénk Ausztriánál. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mi a lojalitás kedvéért lemondunk legszentebb jogainkról is, és egy csalétekért, a melyet előttünk mutogatnak, a nagyhatalmi állásért talán lemondanánk még arról is, hogy magyarok vagyunk, pedig az a nagyhatalmi állás, melynek alapja az összbirodalmi eszme s a melynek moloch-bálvány torkába hordjuk verejtékkel keresett javainkat és legdrágább jogainkat, nem lelkesíthet áldozatokra. A magyar nemzet áldozatai fejében megkívánhatja és meg is kívánja méltán, hogy legyen önálló és független minden külbeavatkozással szemben, hiszen ezt a sokkal kisebb Szerbia, Románia és Bulgária is megkívánja. Különben is, valamint a nagy világnak mesterkélt örömei távolról sem érnek fel egy békés családi tűzhely romlatlan, mesterkéletlen örömeivel, úgy a nagyhatalmi állás sem ér fel a legkisebb államnak önhatalmi létezésével. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mint a nagy tragédiaíró mondja: »Az emberi kebel korlátot kivan, fél a védtelentől. Belsejében veszt, hogy ha szétterül. Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz. Félek: Nem lelkesül a nagy világért, Mint a szülők sirjáért lelkesült.* Hát ne fussunk mi, ne kergessünk mi délibábot, ne fecséreljük el ennek kedvéért anyagi javainkat. Mert szép erény ugyan az önmegtagadás, a korlátlan egyéni szenvedélyekkel szemben, de a nemzetnek olynemu lojalitása, melylyel saját magát károsítja és saját jogait veszélyezteti, halálos bűn, mely boszút áll rajtunk és az utánunk következő nemzedéken. Én azért, mint hazám önálló rendelkezésének feltétlen híve, miután e törvényjavaslatot úgy közgazdaságilag, mint közjogilag károsnak és veszélyesnek ítélem, nem fogadom el azt. Csatlakozom a t. képviselőtársaim által benyúj-