Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-120
120. országos ülés 189". június 22-én, kedden. i 49 cséplésnél, falra való borsóhányásnát; elmondhatjuk másrészről, hogy ez a vita csakugyan magvas, hatalmas nivón álló volt, e tekintetben azt hiszem, hogy mindig eltérők lesznek a vélemények, egy tekintetben azonban ez a vita egyet határozottan konstatált, és pedig azt, hogy daczára annak az irtó választói hadjáratnak, melyet a szolnok-dobokai státusférfi a magyar parlament ellenzéke ellen intézett, (Zajos helyeslés a szélső baloldalon. Éljenzés a jobboldalon.) ez az ellenzék ezen választási hadjárat után is teljesíteni képes és teljesíteni fogja kötelességét. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) S ha visszagondolunk arra, hogy a választások előtt, a választások alatt, sőt a választások után, milyen suttogás hallatszott innen is, onnan is, a Lajthán innen is, a Lajthán túl is, arról a titkos szövetségről, mely állítólag a kormány és az ellenzék legerősebb pártja között állott fönt, akkor azt hiszem, az eddig lezajlott, s reménylem még hosszú ideig folyó vita után épen a t. Bánffykormány gratulálhat önmagának azért az ominózus 16. §-ért, hogy az ezáltal provokált parlamenti harcz a kormányt Bécs előtt a rebellis szövetség gyanújának még árnyéka alól is teljesen abszolválta. Ebből a szempontból öröme is lehet a t. kormánynak ezen parlamenti vita felett, s én azt hiszem, hogy ezt az örömét én és elvbarátaim a jövőben még fokozni is fogjuk. Eddig a t. miniszterelnök úr és a t. igazságügyminiszter úr areza ezen törvényjavaslat tárgyalása alatt csupa öröm és csupa mosoly volt; ez az öröm átsugárzott a t. államtitkár úrra, sőt derűjével bearanyozta az előadói széket is, (Derültség a sseíső baloldalon.) mintha delejes árammal lettek volna összekötve. És én azt hiszem, hogy mi itt a parlamentben tartozunk egymásnak annyi udvariassággal, hogy konstatáljuk úgy az igazságügyminiszter úrról, mint az államtitkár és előadó úrral, hogy ok még mindig nem érzik a helyzetnek kritikus voltát, sőt úgy látszik igen jól érzik magukat, s oly büszke önérzettel hallgatják a javaslat ellen felhozott támadásokat, mintha ők nem is a sajtószabadság ellen akarnának egy vakmerő támadást intézni, hanem mintha ők lennének hivatva arra, hogy azon nagy férfiaknak, kik félszázaddal azelőtt a márczíus 15-én proklamált sajtószabadságot törvénybe iktatták, korszakos munkáját megkorrigálják. Erre valóban elmondhatjuk, hogy a helyzet hasonló ahhoz, mint mikor egy Rafael, egy Van Dick vagy egy Munkácsy és Benczúr remek festményét művészi ihlettel nem biró szobapiktorok akarják kijavítani. (Derültség a szélső baloldalon.) Én daczára annak, hogy már nagyon számosan felhozták, hogy meglepő a kormánynak az a szándéka, hogy az életbeléptetési törvényben mintegy átcsusztatni akarja a sajtószabadság megfékezését, ezt szintén nem hallgatom el. Mert feltűnő, t. ház, hogy a kormány a büntető perrendtartásban még szabályként hirdette, hogy minden sajtó útján elkövetett bűntettre és vétségre nézve az esküdtszék illetékes és most már ennek az ellenkezője áll. Énnek okait nem ta láljuk meg sem a törvényjavaslat indokolásában, sem a bizottság jelentésében. Mert hiszen még statisztikai kimutatást sem adott a kormány arra nézve, hogy az esküdtszék valóban nem nyújt elég garancziát arra, hogy a sajtó útján magánosok ellen elkövetett becsületsértés kellő megtorlást találjon. Sőt azt hiszem, ha a miniszter úr csakugyan készíttetett volna ilyes statisztikát, egészen ellenkezőleg arra a következtetésre kellene jutuia, hogy a magánegyén igenis megtalálja becsülete védelmezését az esküdtszék előtt, de midőn közhivatalnok a vádló, az esküdtszék tán kissé szabadelvűén jár el és sokkal többször lioz fölmentő ítéletet, mint midőn magánegyén emelt vádat. Azt is mondják, t. ház, hogy a 16. §-al mintegy tehermentesítési műveletet akart végezni a kormány az esküdtszékkel szemben, hogy a sajtóügyek legnagyobb számát a magánegyének által emelt panaszok képezvén, ezeket az esküdtszék elől elvonja. Nos tehát akkor nem értem, hogy miért utalják a bűntények egész légióját, 18 nagyfontosságú bűntényt, az esküdtszék hatáskörébe és miért vonnak el tőle épen oly deliktumot, a melyre nézve az ország tekintélyes közvéleménye ellentmond a miniszter úr szándékának s melyre nézve az egész ellenzék s a kormány számottevő jogászai is sérelmet találnak? Ha igaz, hogy a sajtószabadság az alkotmánynak és közszabadságnak egyik leghatalmasabb biztosítéka, igaz az is, hogy a sajtószabadság legfőbb biztosítékát az esküdtszék képezi. Ep azért én és elvbarátaim bármily kicsinyesnek tüntessék is fel a sajtószabadság elleni sérelmet, mi abban egy nagy sérelmet látunk; mert ez által a sajtószabadság érintetlenségén oly bántalom követtetik el, a melynek következménye be sem látható. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hiszen, ha veszszük azon indokokat, a melyeket a t. igazságügyminiszter úr a sajtóbírósig hatásköre alól némely sajtóvétségeknek elvonására felhozott, s ha látjuk azt a gyenge határvonalat, a melyet a magánegyén és a közhivatalnok becsülete közt megvon, akkor — azt hiszem — hogy az ellenzék aggályai a javaslattal szemben épenséggel nem indokolatlanok. Mert a törvényszerinti magánegyén sértheti a legfontosabb közérdeket, a közügyet, sőt magát az alkotmányt is, és a midőn a sajtó egy ilyen tettet kritika tárgyává teszi, sőt a legerősebben megtámadja, akor nem magánjellegű támadást intéz, hanem