Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-120
120. országos ülés 1897. jnnins 22-én, kedden. 139 igen nagy képzettséget, még az emberi léleknek kellő ismeretét is kívánja. Ha ilyen esetek elbírálására, a mely esetek valóban igen-igen nehezek még a szakképzett jogászokra is, alkalmasnak tartjuk az esküdtszéket, akkor mindenesetre a sokkal csekélyebb magánbeesületbeli ügyek elbírálására szintén képesnek kell tartanunk. (Úgy van! Űgy van! a bal- és szélső baloldalon.) De bátorkodom még egy szempontra mutatni, a melyet tudtommal ebben a házban szintén még nem említettek. (Halljuk! Halljuk!) Mindig a becsületről van szó és pedig sokféle becsületről. Hát a ki vádolva van lopással, rablással, vagy gyilkossággal, szóval főbenjáró dologgal, de akármilyen bűntettel vagy vétséggel, ottan nincsen becsületről szó ? Nincs rá eset, hogy ha valamely ügy az esküdtszék elé kerül elbírálásra, hogy az az ügy egyszersmind becsületbeli ügy ne lenne. (Űgy van! Űgy van! balfelöl.) Hiszen megtörténhetik, megtörtént a múltban is akárhányszor, ezután is megtörténik, hogy ártatlan emberek vádoltattak szörnyű dolgokról, a melyeket, ha elkövettek, a becsületük ellen is a legnagyobb mériékben vétettek. És ha minden ilyen esetben az esküdtbíróság alkalmas az illető esetek elbírálására, tehát, az illető becsületbeli ügyeknek is elbírálására, akkor miért ne lenne az az esküdtszék alkalmas, hogy ha épen csak valamely magáoember megsértett becsülete, illetőleg az annak adandó elégtétel, kérdése felett kell Ítélnie? (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Alkalmilag bátorkodom megjegyezni, hogy szerény nézetem szerint helytelen dolog oly sokféle kategóriáját a becsületnek felállítani. Szerintem csak egyféle lehet a becsület: az a becsület, melynek alapját az erkölcs képezi. (Igaz! Úgy van! a bal- és szäsö baloldalon.) Az szerintem nem szenved kétséget, hogy az erkölcsös ember minden körülmények között becsületes ember is. (Űgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Manapság azonban már a sokféle megkülönböztetéssel oda jutottunk, hogy vannak tizenhárompróbás becsületes emberek, a kik épen nem erkölcsösek, (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) és pedig nemcsak a hatodik parancsra való tekintettel, hanem más egyéb tekintetben is, de becsületesek, igen becsületesek, annyira, hogy készek becsületükért minden pillanatban kiállani. Persze a dolog úgy álr, hogy nem a tulajdonképeni becsületet védelmezik, a mely ő náluk már erkölcstelenségüknél fogva tartalmát elvesztette, hanem csak a becsületnek a látszatát, mert arra szükségük van. (Igaz! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) Szó volt, talán minden felszólalásban, magánemberekről. Ez a kérdés ugyan már meglehetősen tisztába van hozva, azonban igen röviden bátorkodom én is hozzászólani. Már t. képviselőtársam Holló Lajos rámutatott arra, hogy az úgynevezett magánemberek, kiknek a közéletre való befolyásának végtelen elenyésző gyengeségét, kicsiségét a t. igazságügymiuiszter úr szokta vitatni, sokkal nagyobb, hogy a közéleti és társadalmi nagy átalakulásokat rendszerint nem közhivatalnokok idézik elő, hanem oly emberek, a kiket azzal a jelzővel szoktunk illetni, hogy: magánemberek. Horánszky t. képviselőtársam pedig a minap tartott nagyszabású beszédében felvetette szintén a magánembernek és a hivatalnoknak, közszolgálatban állónak nehéz kérdését s kimutatta, hogy bizony igen nehéz a mi viszonyaink közt, létező törvényekre való tekintettel elbírálni, hogy ki közülünk ki egészen magánember, vagy pedig az, a kire törvény szerint rá lehet mondani, hogy közállású ember. A dolog valóban úgy áll, hogy tulajdonképen alig van magánember : mert mindnyájan közösségben élünk az emberek társaságában. Alig képzelhető olyan ember, a kinek a cselekedetei a köznek az érdekeit ne érintenék, mert hiszen akkor a társadalmat el kellene Nagynia. Igen nehéz tehát annak a válaszfalnak a meghúzása, hogy hol végződik az igazi magánbecsület, a magáuember s hol kezdődik annak a magánembernek olyatén cselekménye, a mely aztán már érinti a közérdeket, és a hol épen azért az a magánember megszűnt azzal a kiváltsággal bírni, a melyet az igen t. igazságügyminiszter úr ezen törvényjavaslat 16. §-ának második bekezdésében annak juttatni akar. (Úgy van ! a bal- és szélső baloldalon.) És épen azért, mivel ennek a meghatározása csaknem lehetetlen, mire való tehát az a paragrafus? Akkor egyszerűen maradjunk törvényeinknek eddigi álláspontján, hogy tudniillik minden a sajtó útján elkövetett bűntett és vétség az esküdtbíróság elé tartozik, akárki által követtetett el. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Szó volt, t. képviselőház a sajtó visszaéléseiről és az igen t. túloldal szónokai a sajtó visszaéléseinek a korlátozása, a tisztességes sajtó szabadságának az oltalmazása érdekében állónak tartják ezt a javaslatot, legalább úgy iparkodtak feltüntetni. Mint előbb is volt szerencsém kijelenteni, régi újságíró vagyok, és így ezen körülménynél fogva is kénytelen-kelletlen sokszor gondolkodtam a felett, hogy igenis a sajtónak bizonyos része valóban visszaél hivatásával a helyett, hogy jót művelne, rosszat művel, Felhozták már itt egyes szónokok és igeu helyesen, hogy azért, mert valamely fa hoz rossz gyümölcsöt, van száraz ága, vagy van vizhajtása, azért az egész fát kivágni nem volna czélazerű; 18*
