Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.
Ülésnapok - 1896-110
340 110, országos ülés 1897. jnnlus 9-én, szerdán. •úr rámzúdította a logikátlanság, a következetlenség vádját. Erdély Sándor igazságügyminiszter: Megfordítva, nagyon is következetesnek mondottam ! (Mozgás. Halljuk! Bálijuk !) Marsovszky Endre: De a logika hiányát , is. méltóztatott kiemelni. Erre leszek bátor felelni és ezért érzem szükségét, hogy bővebben foglalkozzam e kérdéssel. Minden foglalkozás megkiván attól, a kit azzal megbíznak, bizonyos szellemi és erkölcsi : képességeket, a qualifikácziót. Mindenesetre igen ' magasnak kell azon qualiíikácziónak lennie, a melyet attól az egyéniől megkövetelünk, a ki hivatva van embertársai ügyében ítélni, kivált a kinek feladata, azok szabadsága, becsülete, sőt élete felett is ítélni Ezen qualiíikáczió, ezen követelés, melyet egy bíróval szemben fel kell állítanunk, két részre osztható: az egyik az erkölcsi, a másik a szellemi képességre vonatkozik. A legelső, a mit mindenkitől meg kell követelnünk, a ki bírói szerepet van hivatva "vinni, a függetlenség; mert a mint nincs meg a bíróban a függetlenség, attól a percztől fogva az ő határozata nem ítélet, hanem pusztán a nyers erőszaknak zsarnoki megnyilvánulása. (Helyeslés balfelöl.) És én megvallom, hogy ezt a függetlenséget épúgy megtalálom a szakbíróban, mint az esküdtbíróban, de az első esetben csakis akkor, ha a garaneziális törvények helyesen vannak alkotva és ha az a személy, a ki hivatva van ezen törvények felett őrködni, feladatának valóban megfelel. (Úgy van! Ügy van! a baloldalon.) És viszont az esküdtbíróságoknál is csak akkor találom meg ezt a függetlenséget, ha azok oly elvekre vannak alapítva és úgy vannak egybeállítva, hogy a párthatalmi szempontok azokra befolyást ne gyakorolhassanak. (Helyeslés a baloldalon.) De, t. ház, van ezen külső függetlenségnél egy magasabb függetlenség, egy szubtilisabb függetlenség, hogy így fejezzem ki magamat, mely abban nyilatkozik meg, hogy midőn az a bíró az ítéletet elméjében megalkotja, akkor reá nem gyakorolnak befolyást a köznapi szenvedélyek, előítéletek, balvélemények. És itt meg kell vallanom, hogy én azt a — hogy úgy mondjam — szubtilisabb függetlenséget, jobban megtalálom a szakbíróságban, mint az esküdtbíróságban. Az esküdtbíró a mindennapi életből, a közéletből lép be az igazságszolgáltatás csarnokába, felfegyverkezve, ellátva minden képességgel, hogy a közéletnek, a politikának kérdései fölött ítéletet mondjon, de eltelve a köznapi élet minden előítéletével együtt és bal véleményével s így nem tud a szenvedély telén ítélkezés filozófus magaslatára emelkedni. A második qualifikáezió, a mit megkövetelek a bírótól, az a szellemi képességre vonatkozik és ezt ismét a bűnvádi perben két részre lehet választani. Az egyik vonatkozik arra, hogy az a bíró a bűncselekmény tényálladékával jöjjön tisztába, annak ismérveit megformálhassa elméjében. E tekintetben mindenesetre a szakbíró az, a ki előképzettségénél és tanulmányainál fogva ezen qualiíikácziónak a legjobban megfelel. Míg viszont az esküdtbíró épen a szakbírónak e tekintetben a kitanítására van utalva. A szellemi képesség második sorban igénybevétetik azon fontos kérdés eldöntésénél, hogy vájjon a vádlott csakugyan vétkes-e a terhére rótt bűntény elkövetésében? És e körül fordul meg az egész bűnpernek az eldöntése. Meg kell vallanom, én azt tartom, hogy ezen kérdésnek az elbírálására is alkalmasabb és hivatottabb a szakbíró. Mert ez nem tisztán ténykérdés, ez mindenesetre jogi kérdés. Ezek a momentumok annyira összejátszanak, hogy azokat elválasztani nem lehet, és azt hiszem, hogy a szakbíró ezeknek a dolgoknak az elintézésére annyival inkább alkalmasabb lesz, mert nagy szerepet játszik a bűnvádi perekben az emberismeret, még pedig nem is annyira a köznapi, egészséges embernek az ismerete, mint inkább azon sötét exisztencziáknak az ismerete, a kik a bűnvádi statisztikában oly nagy szerepet játszanak. Ez az emberismeret pedig ismét a szakbíróságban van meg nagyobb mértékben. T. ház! Ezek azok a momentumok, melyek bennem azt a meggyőződést érlelték meg, hogy a rendes bűncselekmények elbírálására a szakbíróság a megfelelőbb. Ezen meggyőződésnek alapját bennem különösen az a tisztelet vetette, melylyel a magyar bíróságok működése iránt viseltetem. De meg kell vallanom, hogy nem könnyű feladat ma ennek a meggyőződésnek szót adni, a melylyel ugyanis izoláltan állok. De kötelességemnek ismerem leplezetlen őszinteséggel feltárni aggodalmaimat; de különben van mégis egy körülmény, mely arra biztat, hogy ezt megtegyem. És ez a körülmény az, hogy igen sokan vannak szakférfiúink, kitűnő jogászaink közt olyanok is, a kik állást foglaltak az esküdtbíróság mellett, de a kik nekem megvallottak, hogy teljesen osztoznak az én aggodalmaimban. Persze, ez az őszinte vallomás négyszemközt történt. Ezzel a felfogással állt szemben az a nagy elv, a melyet az esküdtszéki intézmény szószólói felállítottak és a mely úgy szól, hogy csak az az egyén legyen büntetve, a kit a polgárok közfelfogása bűnösnek ítél. De hiszen ez a közfelfogás nem valami szilárd, nem valami megrögzött, ez folyton változó, fluktuáló erkölcsi felfogás, a melyet fixirozni nem lehet.
