Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.

Ülésnapok - 1896-107

107. országos iltís 1897, junins 2-au , szerdán. 265 és az egész kormány, a mely szolidaritást vállal ebben a kérdésben, csak azok becsületét tartja közérdekűnek, a kiket a büntetőtörvénykönyv 262. és 461. §-ai felsorolnak, a többi polgárok­nak becsülete, azok működésének megbírálhatása a miniszter úr szerint nem képez közérdeket, azoknak oltalma végett tehát nem kell törvényes módot nyújtani arra, hogy a közvéleményt leg­inkább megnyugtató garaneziák mellett lefolyó bíráskodás útján szereztessék meg az elégtétel. A t. miniszter úr szerint az nagyon közérdekű, hogy mit művel egy községi bíró, jegyző, rendőr, vagy fináncz, de nem érinti szerinte a köz­érdeket, hogy mit művelnek a többi kategóriák, például egy magánzáloghäz-tubijdonos, egy szé­delgő bankár, egy gründoló konzorczium, a mely a holdba akar vasutat építeni, egy előkelő kerítő, egy pártelnök, egy kaszinó elnöke, vagy annak a választmánya és a közéletnek ezer meg ezer kategóriája, a mely tényezők azon tudatból, melyet a t. miniszter úr most beléjük olt, hogy tudniillik a sajtó munkásai tudva azt, hogy esetleges támadásaikért a törvényt szárazon al­kalmazó bíróság elé lesznek állíthatók, üzel­meiket leleplezni esetleg nem merik, nagyobb bátorságra fognak szert tenni. Ebből egy gaz­dasági haszon fog származni, ezen tudatból fo­kozott bátorságot fognak menteni arra, hogy a közszabadság, valamint egyeseknek társadalmi jólétét, biztonságát veszélyeztessék és a rájuk nézve mindenesetre lukrativ üzletet annál arezát­lanabbúl folytathassák. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) De mindezekben, t. ház, a miniszter úr nem látja azt a fokozott védelemre érdemes közérdeket, azoknak leíeplezőit elrettenti, nehogy ä nyilvánosság előtt sajtó útján merjék támadni az ilyen közhasznú tevékenységű individuumo­kat. Ez a közérdek az, a melyet a t. kormány védszárnyai alá akar venni, mert ott még nincsenek elegen. T. ház! A másik indító ok, melyet a kor­mány, mint elhatátozásának rugóját említ, az, hogy az esküdtek túlterhelésétől kivan óvakodni, nehogy a túlterhelés folytán az egész intézmény is népszerűtlenné váljék. Ez igen hangzatos és fülbemászó argumentum, de azt hiszem, hogy erősen túlhaladott álláspont, mert a becsület kér­désének elbírálása társadalmi érdek is, tehát ezt a társadalomra ruházni talán inkább helyes, azt a társadalom inkább megemészti, mintha olyan terhet kap, a melyre addig nem aspirált. De, t, ház, hiszen látjuk, hogy a becsület elleni támadások legtöbb esetében az elégtétel­nyújtás körűi most is a polgárok járnak el és működnek közre. Képzelhető-e — becsületérzés­től áthatott — olyan polgár, a ki polgártársa megtámadott becsületének helyreállításában ne a legnagyobb kés zs éggel ajánlaná fel szolgálatát ? KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. VI. KÖTET. T. ház! Ezt feltételezni nem is szabad, nem is lehet, mert hiszen az a készség, a mely az ilyen elégtételszerzés munkájában a polgárok egy bi­zonyos rétegében nyilvánul, az teljes meggyőző­désem szerint át fogja hatni a társadalom összes rétegeit, ha a polgár tudni fogja, hogy polgár • társa becsülete az ő kezében van. Van a t. miniszter úrnak egy igen erős argumentuma, melyre, úgy látszik, súlyt fektet. Az esküdtek verdiktjei — úgymond —- a magán­becsület elleni vétségek esetében nem megbíz­hatók, sőt — azt hiszem — nem czáfolhatja meg a t. miniszter úr, hogy az igazságügyi bizottságban még arra a kifakadásra is ragadtatta magát, hogy az esküdteknek nincs érzékük a magánbecsület iránt. (Mozgás a szélső baloldalon.) Meg is indokolta e famózus kijelentését azzal, ho#y ezek az emberek egymás közt hallják a legazemberezést és így nincs fogékonyságuk. Nemcsak alaptalan e vád, t. ház, hanem sűlyos bárd gyanánt hull vissza annak fejére, a ki a szelekcziót megalkotta, mert ebben inpli­czite az foglaltatik, hogy az ő szelegáló bizott­sága Agy fog működni, hogy az általa meg­alakítandó esküdtbíróságnak nem lesz érzéke a magánbecsület iránt. T. ház! Ily esküdtekre azután aligha lehet bízni a felségsértés legsúlyosabb eseteit, a mely­nek még a magánbecsület iránt sincs érzéke. Inkább lemondok azon ábránd megvalósításáról, a melyért eddig egész életemben csendesen küz­döttem, semhogy ily alapokon létesíttessék az esküdtbíróság, melyről a szentenezia már ma ez. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Komoly oldala van ennek, t. ház. Hisz az esküdtbíróságok működése körében állítólag kelet­kezett inkonveniens ítéletekre való hivatkozás, minthogy a t miniszter úr, mondja, igen súlyos vád, melynek elbírálásánál legalább tudnunk kellene, honnan meríti a t. miniszter úr ezt a kijelentését, melylyel nemcsak azon ítéleteket proskribálja, a melyekre ezt kimondja, hanem közvetve azon esküdteket is, a kik ezen ítéletek hozásában résztvettek. Hát részt vett a t. miniszter úr ezen tár­gyalásokon? Átélte mindazon momentumokat, melyek a lelkiismeret szerint ítélő esküdtek meggyőződését vezették ? Hisz e nélkül pálczát törni az esküdtszék fölött nem szabad senkinek. És ez a vád annyival veszélyesebb, mert nem­csak alaptalan, hanem oly előkelő helyről szár­mazik, melyet most a t. miniszter úr elfoglal. Hát a t. miniszter úr, mint a szakbíróság egyik volt kiváló tagja, nem érez valami lelkiismeret­furdalásfélét azon mentális rezervátával szem­ben, melyet elkövetett, midőn a bírósági szervezet egyik tényezője felől ily ítéletet mond, elhall­gatván, hogy a szakbíróságnál is nagyon gyakran 34

Next

/
Thumbnails
Contents