Képviselőházi napló, 1896. V. kötet • 1897. márczius 11–április 24.

Ülésnapok - 1896-71

71. országos ülés 1897. márczlns 16-án, kedden. 95 kevesebb perrel, sokkal jobban el lehetett volna mindent intézni, hogy ha előbb keresnék fel a jogi tanácsokat. E mellett még intézményeink, úgyszólván mesterségesen táplálták a zűgírászatot. Az a sok mindenféle ember lót-fut a perekért és mikor tudomány hiányánál fogva vagy máskép a közönséget kizsákmányolták, és felelősségre akarják őket vonni, a legtöbb esetben kiderül, hogy az illetők nem tagjai az ügyvédi kamarának, hogy nem is ügyvéd, hanem a közönség annak tartotta. A kamarának a törvény helytelenségénél fogva nincs módja a bajnak gátat vetni, a mi szintén baja a közönségnek is. Hogy van a szegény védelem? Azt hiszem, hogy ez is lényeges dolog az országra nézve. Ezelőtt a szegényvédelmet a királyi táblánál és a törvényhatóságoknál a tiszti ügyészek látták el. Abban az időben még nem volt az a nézet, a mely most tapasztalható, hogy tessék ingyen csinálni, mert akkor az ügyészeket igen fényesen honorálták, most ezt az ügyvédek ingyen látják el. Most a szegény-védelemért az illetékes bíróhoz kell fordulni és a kamara csak az illetékes bíró megkeresése folytán jelölhet ki valakit. Már most méltóztassék azt a szegény, rendszerint a jogban tudatlan embert elképzelni, hogyha védelemért a kamarához fordul, ott azt mondják neki, nem tehetjük, tessék a bírósághoz menni. Ennek a Pontiustól Pilátushoz való küldözgetésnek pedig a szegény ember adja meg az árát. Nincs olyan társadalmi osztály, a melynek selejtes része ne volna, a miről azt hiszem, felesleges beszélni. De meg kell adni az erőt az ügyvédi testületnek, hogy kellő erélylyel rendelkezzék és teljes felelősséget vállalhasson tagjaiért és megszabadulhasson azoktól, a kiktől szabadulni akar és kell. Ha például valaki visszatartja, vagy elkölti a behajtott pénzt, vagy más helytelen dolgot követ el, jönnek a felek panaszszal, és kérik, hogy a kamara büntesse meg és kötelezze az illetőket a pénz visszafizetésére. A kamara azonban kénytelen a bírósághoz utasítani ezeket s azt mondani, ha ott meg lesz vizsgálva az ügy, a mi eltarthat két-három évig, akkor azután jöhet ide kérni a megbüntetést. A fegyelmi eljárás úgy van berendezve, hogy az rendkívül hosszú, rendszerint két-három évig tart s itt is Pontiustól Pilátusig keli szaladgálni, a mire azután a felekben gyanú támad, és azt mondják, hogy a varjú a varjúnak nem vágja ki a szemét, holott voltaképen a törvény a hibás, nem pedig az ügyvédi kamara. Szükséges volna tehát, hogy a törvény láttassák el azon garancziákkal, melyek az igazságszolgáltatásban az ügyvédtől megkövetelhetők. Ezen garancziák közé tartogik a teljes függetlenség és a szabadság mert különben hivatásának megfelelni nem tud. E tekintetben HZ ügyvéd tökéletesen egyenlő a sajtóval. Itt is úgy mint ott a társadalomnak oly tényezője, hogy befolyásának közre kell működnie arra, hogy a jogérzet beszivárogjon az emberek lelkébe, hogy belássák a jogtalanságot már akkor, midőn erre első ízben figyelmeztetve lesznek, és ne mindig perben keressenek orvoslást. A szabadság és függetlenségre nézve sok tekintetben, egyenlő követelményevan a helyzetnek ügyvédségnél és sajtónál. Azt hiszem, hogy nem a véletlen következménye az, hogy épen az ügyvédi képzés s az ott nyert szellemi irányból, azon szellemi forrásból keletkezett az a férfiú, a ki a politikai hírlapirodalom s általában a sajtószabadságnak és a szólásszabadságnak legerősebb harczosa volt. Hisz az ügyvédség éltető eleme kell hogy legyen a szabadság, függetlenség, a jog uralmának, az igazság egyensúlyának fentartására való működés, még akkor is, mikor a bűnöst védi. Bátran mutathatok ezek után arra, hogy az ügyvédi rendtartás reformja a publikumnak, az országnak, a hazának érdekében is nagyon sürgős, és nincs oly szoros összefüggésben a polgári perrendtartással, mint a t. miniszter úr mondta. Ennek is és a büntető perrendtartásnak van befolyása az ügyvéd helyzetére, de ez működésének csak részleges provineziája. Helyes működésük garancziája magában a rendtartásban keresendő és azért kérem a t. miniszter urat, méltóztassék azt mielőbb a törvényhozás elé terjeszteni. Az összefüggésnél fogva rátérek közelebbről arra, hogy a sajtó bizonyos tekintetben ép azon helyzetben van, mint az ügyvédi kar. Mindenütt lehetnek visszaélések, találkozhatnak, a kik hivatásukról megfeledkezhetnek. De ennek nem szabad megrendszabályozásra vezetni. Hogy helyes törvények legyenek, az igen kívánatos. De akár egyiknél, akár másiknál a szabadságot megtámadni annyit tesz, mint a szabadság és nyilvánosság parancsait gyengíteni akarni. (Igaz! Úgy van ! a szélső baloldalon.) Mint hallom, ép a sajtónál merültek fel bizonyos jelenségek. Csodálatos, hogy az ügyvédségnél nagyon hamar találnak szíves meghallgató fülekre a sajtó részéről, a kik még a régi felfogás alapján azokon egyet csípni akarnak. Meg vagyok győződve, hogy ezen szellemnél fogva, mely eddig áthatotta az ügyvédi kart és különösen mióta testületileg működhetik, épen azok közt lesz a legtöbb híve az igazi sajtószabadságnak. Magam és többen abban a meggyőződésben vagyunk, hogy a sajtó megvédése az esküdtszék által olyan, a melyet csak kikezdeni is veszélyes, mert ki tudja megmondani, hol lesz megállapodás, ba egyszer rést ütünk rajta. Az esküdtszéktől való elvonása azoknak, a miket az 1848-iki törvény oda utalt, ép olyan, mintha a védgáton az árvíz ellen Qgy kis lyukat