Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-58

226 58. országos ülés 1897. február 25-én, esüt8rt8k$n. a hadgyakorlatok lezajlása után a honvédparancsnokok előtt milyen kijelentés tétetett. Emlékezhetik rá, hogy akkor az mondatott ottan — körülbelül szószerint idézem mert feljegyeztem — hogy »a több helyen lefolyt gyakorlatoknál a honvédség megmutatta, hogy kiképzése nem hogy haladna, sőt hanyatlik*, hogy »a részletes kiképzés, valamint a vezetés és az összműködés sem kielégítő«, pedig jegyezzék meg, hogy »első sorban való kivonulásra van rendelve a honvédség, tehát annak ugyanazon színvonalra kell emelkednie, mint az első csapatok vannak, még pedig minden áron és minden módon.« Ez az akkor elhangzott éles kritika köztudomásra talán nem jutott, de igenis sokan tudnak róla. Ez mindenkit meglepett és mindenki azt várta, hogy ilyen erős kritika után az igen tisztelt honvédelmi miniszter urat nem fogjuk talán tovább székében tisztelhetni, s azt hittük, hogy az adlatus talán visszavonul megérdemlett nyugalmába. De nem ez történt, hanem az, hogy a miniszter urat ma is ott láthatjuk a miniszteri székben, az adlatus pedig oly katonai rangra emelkedett, a minőnél magasabb rang csak egy van a hadseregben. Hanem szokás szerint, t. képviselőház, kerestek és találtak is bűnbakot. Röviddel azután 7— 8 altábornagyot, több tábornokot és az ezredesek egész sorát penzióba küldték és ez által egy évben 70.000 forinttal emelték fel a budget terhét. Hát, t. képviselőház, én soha nem szoktam, nem is fogom tenni, hogy személyes kérdéseket ide hozzak a képviselőház elé. Egész készséggel elismerem azt is, hogy a penzionálásokra az elbocsátottak rászolgáltak, noha nagyon sokan vannak, a kik engem másképen informáltak, hogy tudniillik azok legnagyobb része még nagyon jó szolgálatot tehetett volna az intézménynek, de szellemök nem volt megfelelő, tehát azért kellett távozniok. De ha rászolgáltak is az elbocsátásra, kérdem, ki a hibás? Nem azokat éri-e a felelősség, a kik megengedték e magasabb tiszteknek, hogy a rendes fokozatokon keresztül olyan polezra jussanak, de a melyre, mint kiderült, nem alkalmasak ? (Helyeslés a szélsőbalon.) Polgári észszel — mert mi másképen szoktunk gondolkozni, mint a katona urak — sehogy sem tudjuk felfogni és megérteni, hogyan lehet az, hogy egy intézmény felett 25 esztendeig egyfolytában mindig dicséretet mondanak, a huszonhatodik esztendőben nyilvánosan megint megdicsérik az intézményt, de titokban, a kulisszák mögött nagyon is lehordják és rámutatnak a hiányra, a mi azonban nem zárja ki, hogy a huszonhetedik évben megint dicséretre érdemesítsék. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezt polgári gondolkozásunkkal fel nem foghatjuk; azt azonban igen is fel tudjuk fogni, hogy ez az éles kritika akkor hangzott el, á* mikor katonai körökben mindinkább hangot adtak azon törekvésnek, hogy a honvédséget is a közös hadseregbeli hadparancsnokságoknak kellene alárendelni, a mint ez Ausztriában van a Landwehr-rel. (Mozgás a szélső baloldalon.) Van annak a kritikának egy másik része, a melylyel foglalkoznom kell: az, hogy a honvédség első sorban való kivonulásra van rendelve, mert ez ellenkezik a törvénynyel. A törvény határozottan azt mondj i, hogy a közös hadsereg támogatására van utalva, ez azonban nem azt jelenti, hogy vele együtt kell kivonulnia. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Világosan mondja a törvény, hogy a honvédeket az országgyűlés megegyezésével vagy együtt nem létében — a miről, hogy ilyen esetben együtt ne legyen majd, gondoskodni fognak — a minisztertanács rendeletével lehet az ors'zág határán túl kivinni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hát, t. ház, az a kijelentés, hogy a magyar honvédség első sorban való kivonulásra van rendelve, az a tény, hogy csakugyan megvan még most is az az áramlat, hogy a honvédséget a hadtestparancsnokságok alá kellene rendelni és különösen az a tény, hogy szervezeténél fogva a mi honvédségünk önálló akezióra még egyáltalán képtelen, (Helyeslés a szélső baloldalon.) méltán megérlelhette mindnyájunkban azt a meggyőződést, a mit beszédem elej'én mondtam, hogy egészen más czél vezette az intéző köröket, midőn a honvédség felállítására beleegyezésüket megadták, mint a mely vezette a nemzetet, midőn az' 1868 : XLI. törvényczikket megalkotta. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház ! A nemzet aspiráczióinak, a nemzet vágyainak és törekvéseinek adtak itt látszólag konczessziót, elaltatták a magyar nemzetet, a véderőnek ezt a részét elnevezték honvédségnek, eltűrték, hogy annak magyar nyelve legyen, a költségeket velünk fizettetik, de a mely, a mint mondottam, nem a mi érdekeinket sz> Igálja, hanem a Geáammtmonarchie érdekeit. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) És mindezekért, t. ház, ha felelősségre lehet valakit vonni, első sorban különösen a miniszter urat lehet, mert évek óta ott van már a miniszterségben, sőt azelőtt is, mint államtitkár — midőn még a polgári körökből vették a minisztereket — tanácsadásra volt kötelezve; de úgy látszik, hogy ő a mi tanácsot adott, azt annak a czélnak szolgálatában adta, a mely a nemzet czéljaival homlokegyenest ellenkezik. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Bármennyire lelkesülök én, t. ház, a honvédségért, bármennyire lelkesül érte az a párt, a melyhez tartozom, (Helyeslés a szélső baloldalon,) mégis tekintve azt, hogy a honvédség ma