Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-57

202 57. országos ülés 1897. február 24-én, szerdán. kezébe adni, hogy az a szerencsétlen ember fedezeti határidőüzletbe menjen bele. (Úgy van! Úgy van! balfélöl.) Mi fog ebből következni? Az, hogy azt a szegény embert ki fogják aknázni a börziánerek és tönkre fogják őt tenni. (Igaz! Úgy van! balfélöl.) Ilyen dolgokat proponálni, de a mellett mindezen abuzusokat meghagyni és egyedüli arkanum gyanánt oda állítani a vámot, mint a mely mindent knrnzsolni és gyógyítani fog, nem szabad. (Helyeslés bálfelől.) A vámot mi is akarjuk, mi is követelünk vámvédelmet, különösen Kelet felé s azt pretendáljuk, hogy legalább is oly vámokkal védekezhessünk Kelet felé, mint a milyeneket ellenünk alkalmaznak Nyugatról. Ha például Nyugat felé a vám három frt vagy három márka, legalább is annyi legyen Kelet felé. Ma ez megfordítva történik és a földmívelésügyi miniszter úr tegnapi beszédében nagyon helyesen jegyezte meg, hogy vámszerződéseink nem jók, nem egészségesek, helytelenek. Teljesen igaza van, osztozom a nézetében, De per tangentem szabad legyen mégis azt mondanom, hogy itt volna az ideje annak, hogy az autonóm vámtarifa revízió alá vétessék. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Nem szabad belemenni a közösügyi tárgyalásokba, a nélkül, hogy e részben teljes egyetértés létesüljön a két kormány között. De ez nem tartozik a tárgyhoz, legalább ma nem. Rajtunk nem a vám fog egyedül segíteni, hanem sok más a vámon kívül és pedig a kapitalizmusnak azon neme, melyről az előbb beszéltem, midőn az abuzusra hivatkoztam. Méltóztassanak mindig jól disztinguálni. Sohasem fogják tőlem hallani, hogy én az ingó vagy az ingatlan tőke ellen támadásokat intéznék, hanem igenis támadást intézek esetről-esetre azon ingó tőkének vagy egyáltalában bármely tőkének kinövései ellen. (Helyeslés balfélöl.) A mi pedig az ingó tőkének Magyarországon való túlkapásait illeti, e tekintetben rá kell térni a népies hitelre. A múltkor említettem volt, hogy az osztrák-magyar bank kamatláb]a négy százalék és mire az a pénz a faluba lejön, tizenkét százalék és talán több lesz. Hát ez skandalum, ez helytelen eljárás. (Igaz! Igás! balfélöl.) A földmívelési krízisnek egy nagy részét a hitelszövetkezetek által lehetne szanálni, a miben magában — egyebektől eltekintve — a szanáeziónak igen jelentékeny faktora rejlenek. Ámde e tekintetben az urak semmit sem tesznek. A földmívelésügyi miniszter úr nekem tegnap szíves volt említeni, hogy igenis roppant sok történik e részben, és én elhallgatom azt, hogy azon szövetkezetekért, melyeknek szerencsém van elnöke lehetni, a kormány rettenetes isokat tett, megtette például azt, hogy 1,200.000 forintot adott. Igen, csakhogy ebből az 1,200,000 forintból reálisan, jól csak 200.000-et tudunk használni, mert ennek a kamatja nagyon alantas ugyan, de ez tulajdonkép azért van nekünk adva, hogy a mi drága rezsinket, melylyel azon pieziny, parányi szövetkezetek ellenőrzése jár, enyhítsük. Ez tehát humanitárius czélú, s egyúttal tanezélokra is való pénz, a mennyiben a szövetkezetek kioktatására használjuk. Csakhogy a főösszeg, az egymillió, nagyon prekárius értékű dolog, mert a kormány mindennap visszaveheti. Az csak ideiglenes segítség nekünk; mert bármely perczben legyen szüksége a pénzre az államnak, természetesen vissza fogj:i venni s jól is teszi, mert csak ágy van adva, hogy ideig-óráig legyen birtokunkban. Más pénzintézeteknél is három perczentre placziroz az állam, ez évek óta így szokás. A fődolog azonban az, hogy nem tettek semmit a szövetkezetek fejlesztésére, annak daczára, hogy én e részben sokat jártam el az előbbi pénzügyminisztereknél, s daczára, hogy erről itten sokszor volt szó. A dolognak sikere kétségtelenül mutatkozik és még sem tesznek semmit, talán azért, mert a takarékpénztáraktól félnek. Épen Tisza István t. tagtársam nagy apprehenzióval fogadta, hogy én azt merem mondani, hogy a takarékpénztáraktól felnek; pedig mégis így áll a dolog, mert hiszen tudvalevőleg rendesen nagy befolyásuk és tekintélyük van a takarékpénztárak választmányi tagjainak, ők az egész vidéken dominálnak s nekünk, a kik szövetkezeteket csinálunk, azok ellen küzdenünk kell. Ezért őmegapprehendálts oltalma alá vette azon takarékpénztárainkat, a melyeket oltalom alá venni igazán nem volt érdemes, mert nem mondom, hogy kivételek nincsenek, de a takarékpénztárak nagy tömege annyira, szenved a versenytől, a melyet egymás ellen űznek, hogy egy féktelen kamatláb fejlődik ki, s minthogy tulajdonképi verseny még sincs, mert egy bizonyos foka a szolidaritásnak fennáll köztük: ebből következik, hogy ezen takarékpénztárak a publikumot nyúzzák, ezek ellen tehát versenyt kell csinálni s erre proponáltam én a szövetkezeteket. (Helyeslés a baloldalon.) Erre azt mondták, hogy az rossz, s tényleg bebizonyult, hogy rossz, mert nem tesznek semmit érte. Az, hogy az igazságügyminiszter úr ma egj törvényt csinál, nem lényeg; a lényeges az, hogy hitelképessé tegyük a szövetkezeteket és erre múltkori felszólalásomban bátor voltam útbaigazításokat adni, a melyek alapján ez elérhető volna. Én egyáltalán azt hiszem, hogy a baj itt abban van, hogy mint mondom, a merkantil iránynak a kinövései ellen nem akarnak kellőleg küzdeni, mert nem mernek velük szembeszállni. Ennek következtében a helyzet nehéz; hanem végtére mégis szembe fognak vele szállni, mert muszáj, mert felébredt