Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-55

168 *>5. országos ülés 1897. február 22-én, hétfőn. ennek szomorú következménye az lett, hogy hét halott maradt a helyszínén, hat súlyosan, tizenegy könnyebben megsérült és a legközelebbi három nap alatt a súlyosabban sebesültek közül még három elhalt. A lövés után a munkások kezdtek visszavonulni, de még aztán is egy ember neki akart menni a csendőröknek. Ez matatja, hogy mily nagyfokú volt a tömeg felháborodása és a csendőröket és a közbiztonságot veszélyeztető magatartása. Az eset megtörténte után úgy a politikai hatóságok, mint a büntető és vizsgáló bíró részérő], valamint a csendőrök magatartásaira nézve a fennálló szabályok szerint a hadbíróság részérő] megtörtént a vizsgálat és ez azt eredményezte, hogy háromszori felszólítás, sőt több mint a mennyit a szabályok kivannak, négy felszólítás is történt, és így a csendőrség a fegyver használatához szabályszerűleg és a törvények értelmében fogott. T. ház, ez az, a mit az aninai szomorú esetre nézve a megtartott vizsgálat eredményéről közölhetek. Természetes, hogy magára az ügyre nézve úgy a büntető-bíróság, mint a hadbíróság lesz hivatva annak idején ítélkezni. Most még csak arra az utolsó kérdésre, melyet a képviselő úr nemcsak hozzám, hanem az igazságügy miniszter úrhoz is intézett, kívánom megjegyezni az igazságügy miniszter úr nevében és megbízásából, hogy az ottani királyi ügyészség el van látva utasítással arra nézve, hogy a maga részerői is közrehasson, hogy a teljes tényállás — a vizsgálatnak minden irányban való kiterjesztése által — kideríttessék. Ez az, mit az interpelláczióra úgy a magam, mint az igazságitgyminiszter úr nevében válaszolni szerencsém volt, és kérem, méltóztassék e választ tudomásul venni. (Élénk helyeslés jobbról.) ViSOntai Soma: T. ház! Arra a tényállásra nézve, mely a csendőrség fellépését megelőzte, észrevételeket tenni nem akarok, mert hisz az arra a viszályra vonatkozik, mely a munkaadótársaság és a munkások közt kifejlődött és a mely teljesen okszerű kapcsolatban a csendőrség fegyverhasználatával nincs. A mi azt a tényt illeti, mi indította a csendőrséget arra, hogy a lőfegyvereket használja, erre nézve mindenekelőtt konstatálnom kell azt a sajnálatos tényt, mely az igen tisztelt belügyminiszter úr előadásából is kitűnik, hogy akkor, a midőn már a munkások állásfoglalását veszélyesnek és a közrendre nézve is támadó jellegűnek tartották, ugyanakkor — mint a belügyminiszter úr itt ma kijelentette — 3000 munkással szemben 4 csendőr vétetett igénybe a közrend helyreállítása végett. Mit jelent ez, t. ház? azt jelenti, hogy ha ily nagy erővel ily kis rendőri erő állíttatik szembe, már eleitől fogva nem is lehetett arra számítani, hogy a csendőrség az ő fizikai erejének és az ő intézkedési erejének túlsúlyával is képes lesz helyreállítani a rendet és megóvni a saját tekintélyét. Igenis sajnos tehát, t. ház, hogy akkor, a midőn egy területen már napok óta lázongnak a munkások, és a mint a t. miniszter úr is mondja, előrelátható volt a titkos gyűlések tudomásra jutása folytán, hogy a munkások a békés kiegyenlítésre nem lesznek hajlandók, akkor csak két csendőr, később pedig egy hadnagy vezetése alatt három csendőr, összesen tehát öt csendőr állíttatik szembe egy óriási munkástömeggel. Mindenesetre minden ember meg van arról győződve, hogy a közhatóságoknak és ennélfogva annál inkább a rendőrhatóságnak tekintélyét törvényszékileg biztosítani és megvédeni kell. Azonban a megvédés nem vonatkozhatik arra, hogy ez csak papíron, a törvény száraz betűivel történjék, hanem a fegyveres erőnek tekintélyét, legyen az katonai, csendőri vagy rendőri, a kirendelt legénység számszerű erőjével is meg kell védeni. (Felkiáltások a jobboldalon : Tessék szaporítani a csendőrséget!) Itt, t. képviselőház, úgy a szervezeti, mint a szolgálati utasításoknál fogva előre látható volt, hogy ez a négy csendőr másként nem lesz képes helyreállítani a rendet, mint ha emberéletben pusztít. Ez az egy sajnálatos tény is elegendő arra nézve, hogy én a t. miniszter úr válaszát kielégítőnek ne tartsam. De nem tudtam kivenni a t. miniszter úr beszédéből vájjon, miután már ott összegyüíemlett 2—3000-hez és — azt méltóztatott mondani — az az igazgató úr is teljes biztosságba helyeztetett, vájjon mi teendője volt még annak a néhány csendőrnek, mikor előre láthatták, hogy túlsúlylyal nem birnak az óriási naptömeggel és a kifejlődhető erőszakkal szemben? A csendőrség utasítása nem igazolja azt az általános sajnálatos gyakorlatot, a melynek minden nap, minden hónapban, minden évben tanúi vagyunk, hogy a rendőrség és csendőrség tekintélyét úgy igyekeznek helyreállítani, hogy, mint ez már természetszertívé vált, a csendőrség lőjjön a nép közé, és használja fegyverét. Én nem tudom elképzelni, hogy bármely más czivilizált államban lehetséges legyen az, hogy oly nagy mérvű emberpusztítást vigyen véghez a rendőrség és csendőrség, mint az utóbbi években azt Magyarországon tapasztaljuk. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Már valóban odáig jutottunk, hogy a csendőrség tekintélye törvények által jobban van megvédve, mint magának a felséges személynek a tekintélye. Mert hiszen a mi törvényeink is kodifikálva nyújtják azon eszközöket,