Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

53. országos Blés 1897. február 19-én, pénteken. 117 ben a ki teljesíti pedánsan, mondhatnám gaval­lérosan, a mivel tartozik neki, az igen sokat keresztül vihet, de csekélységek, melyekben megrövidítve érzi magát, föllázítják és elkeserí­tik. (Úgy van! Úgy van!) Ezen pszichológiai szempontból helyezek arra nagy súlyt, hogy nemcsak a törvényben, hanem a hatóságok pártatlan szigorú eljárásá­ban is minden legkisebb jogsérelem gyorsan és radikálisan orvosoltassék. A másik körülmény a sokat emlegetett uzsora és robot kérdése. (Halljuk! Halljuk!) A magyar nép költői fantáziája itt megtalálta az alkalmas kifejezést arra, hogy két, ránézve kel­lemetlen dolgot oly jelzővel illessen, mely azt többé-kevésbbé csakugyan diszkreditálni képes, mert csakugyan az uzsora és robot mindnyájunk előtt meglehetős népszerűtlen kifejezés. De ha veszszük a dolgot a maga valódiságában, nem hiszem, hogy az a tény, miszerint a feles földek kiadásánál ma szokásba jött bizonyos mellék­járulékokat kikötni, melyek régebben nem létez­tek, bármely szempontból kifogásolható lesme. Mert hisz a legrosszabb földet is kiveszik felé­ben. Hogy a ki jó földet kap felében, a hol ugyanannyi vagy sokkal kevesebb munkával sokkal nagyobb termést érhet el, miért ne szol­gálhasson egy-két napszámot ezen jobb földért, azt megérteni abszolúte nem vagyok képes. És ha veszszük, hogy a vidéken a kultúra óriásilag emelkedett, és ennek folytán emelked­tek az átlagtermések is, továbbá, hogy a jobb mívelés következtében könnyebben mívelhetőbbé és tisztábbá lett a föld, úgy, hogy például a tengeri föld megkapálása egy-két évvel gőzeke­szántás után fele munkába sem kerül és nagyobb termést ad, mint régebben; ha ily viszonyok között a munkásszerződések kedvezőtlenebbekké váltak látszólag a munkásra nézve, ebből egy­általában nem következik, hogy objektíve és igazságosan véve is rosszabbak, mint voltak. (Úgy van!) Hanem kétségtelen, hogy e viszonyok együt­tes hatása közben az az intelligenczia által magára hagyatott és télen többnyire csoportosan tétlenül élő népség ki van szolgáltatva a szo­ezialisti agitácziónak, és midőn ez agitáczió elsíí következményei a hódmezővásárhelyi zavar­gásokban előtűntek, akkor elkövetett a magyar társadalom a legnagyobb jóakaratból egy még veszélyesebb tévedést: rálépett a honmentő esz­mék talajára. Sajtóban, parlamentben, egyes kor­mányközegek nyilatkozataiban ki lett adva a jelszó, hogy itt szegény emberek vannak, kik­nek földjük nincs, földet kell nekik adni. T. ház ! A ki ezt mondja, legyen tisztában következ­ményeivel. Ha a mezőgazdasági munkásnak föl­det ígérünk, Ígérjünk tőkét az ipari munkásnak. (Úgy van! jóbbfelöl) Azt hiszem, a ki teljesen utópisztikus társadalompolitikai theória alapjára lépni nem akar, annak azt kell mondani, hogy azon a világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden ember­nek, azon a világrenden nem változtathatunk. Megvizsgálhatjuk, mi baja van a munkásnak, igyekezhetünk a dolgozni akaró szegény ember kereseti és megélhetési viszonyain segíteni, de efféle theóriák veszélyes talajától tartsuk távol magunkat, mert félek, hogy mire mi észrevesz­szük, milyen tévedés talajára léptünk, olyan magvat hintettünk el a szegény ember lelkébe, a melyet, ha kikelt, esetleg csak drasztikus esz­közökkel, csak fegyverei erővel, csak szegény elbolondított emberek vérével lehet kioltanunk. És azt hiszem, nem siethetünk eléggé, és nem lehetünk eléggé merevek és eléggé határozottak annak kijelentésében, hogy a munkáskérdés soha, semmi körülmények között földosztási, telepí­tési elméletekkel megoldva nem lesz. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Nem mintha a telepítési kérdés fontosságát el nem ismerném. Tisztán közgaz­dasági szempontból is, de még inkább nemzeti szempontból, a magyarság szempontjából meg van ennek nagy fontossága, de nem kapcsolatban a munkáskérdéssel. (Úgy van! jobbfelöl.) Ha élet­képes telepeket akarunk, és nem üvegházi plán­tákat, a melyek csak keserű csalódásokat fog­nak eredményezni mi bennünk is, a telepesekben is, akkor bizonyos vagyoni erővel bíró elemekre kell első sorban gondolnunk, azokat telepítésekbe bevonnunk. Ennek meglehet a szegény emberre is nagy indirekt előnye: az az előnye, hogyha mi a nagyobb gazdák szaporodó népességét rá tudjuk vonni, hogy ne félholdjával vásároljanak össze háromszoros áron netán közvetlen közelökben eladóvá váló parczellákat, de gyűjtsenek össze egy kis tőkét, a melylyel családjuk egyes tag­jait kitelepíthetik, akkor megszűnik az az ano­mália, hogy az eladó félholdas és egynegyed­holdas birtok oly áron találjon vevőt, a minőn a kis gazda egyáltalán meg nem veheti, és akkor meglehet, a mi más részében az országnak ma is lehető, hogy egy takarékos zsellérember, ha pár forintocskát félretett, apránként kis darab­jával szedheti össze. Ez nem utópia, ez nem theória, e felfogásomat egyenesen a gyakorlat­ból merítem. Az igaz, hogy az erre vonatkozó tények ma szórványosan egy spontán fejlődés keretében jelentkeznek, és az is igaz, hogy a statisztikának és a bürokrácziának megvan az a rendes szokása, hogy nem vesz tudomást oly tényekről, a melyek elég merészek az ő bábái szolgálata nélkül látni napvilágot, és tényékké válnak mielőtt ügydarabok lettek volna; de ha végig nézzük a viszonyokat az Alföldön, látjuk, hogy Hódmezővásárhely, Szentes, Orosháza va-

Next

/
Thumbnails
Contents